Pozsonyi Anna: A mi magyarjaink

Pozsonyi Anna: A mi magyarjaink

A mi magyarjaink

Hátizsákkal, túristabottal járjuk a vidéket. A magyar falukat látogatjuk, melyek ott sorakoznak a Nyitra körüli lapályon és behúzódnak a dombok közé. A dombokon, hegyeken tölgyes meg bükkös erdő, a lapály pedig tarka a szántóföldek csíkjaitól. Ezek a csíkok sűrűn, keskenyen húzódnak egymás mellé, mutatják, hogy kisbirtokosok lakják a vidéket. A földeken itt-ott még aratnak, de messziről, a falu felől, mint egy-egy darázs döngicsélését hozza felénk a szellő a cséplőgép búgását. A búzák szépen fejlettek, a kalászok súlyosak, csak az árpa silány erre az idén. Számlálgatjuk a kepéket, nézzük a földet. Nehéz, kötött talaj, sárgás, vörös, agyagos. Micsoda járhatatlan utak lehetnek itt tavasszal! Most kedves barátságos ez a táj. Olyan képet nyujt, mint amilyeneket valaha láttunk az elemi iskolák tantermeiben. Az volt alájuk írva: "A nyár." És ott voltak, csakúgy, mint itt a gabonaföldek, az aratókkal: a kaszások és a marokszedőlányok tarka kendőkkel. A távolban a falu, kimagasló templomtoronynyal, messze hátul erdő a domboldalon, a láthatáron pedig cikázó fecskék a kékségben. Ez az árnyas fa is ott volt talán, hűsölő túristákkal, mely alá odatelepszünk. Gyönyörű augusztusi nap ez a mai; az ég csudakék, a Zsibrica felett úszik csak néhány könnyű, szertefoszló felhő, csak éppen annyi, hogy fehérségük még jobban hangsúlyozza az ég kékségét. A falu felől most megkondul a déli harangszó. Mintha az ég roppant arany-kék burája kondulna meg. Áhítatos hangulat fog el bennünket, olyan szép, nyugodalmas idill, amilyet ez a kép mutat.
Az emberek itt is, ott is leteszik a kaszát, a falu felől ringó szoknyák közelednek. Asszonyok, kislányok, gyerekek hozzák az aratóknak az ebédet. Agyagkorsó van az egyik kezükben, friss, hideg vízzel, a másikban kendőbe kötött csuporban a leves vagy paprikáskrumpli, csikmák, miegymás. Az egyik gazda odatelepszik a közelünkbe. Kicsi fiú hozta a csuprot, savanyú krumplileves van benne, látjuk, ahogy közelébb húzódunk.
Elhallgat. Tudjuk, hogy most egyszerre érzi mindazt, ami a szívéig ért itt az otthoni tájon. Szántás idején a friss olvadások szagát hozó szellőt a hegyek felől, a siető felhős eget a Zsibrica felett, nyárestéken a csillagokat fent a magasban, ha az istálló előtt megállva felnézett olykor az égre. A tehenek meleg testét a tenyere alatt, ha fejés után megpaskolta a Rúzsát és Fügét s a kicsinyek, a gyerekek hozzásimuló melegét. Mindazt az egyszerű, meleg harmóniát, amit csak a falusi élet adhat meg.
Elbúcsúzunk és megyünk befelé a faluba. Innen is, onnan is hangzik felénk a "Dícsértessék a Jézus Krisztus", emberek, asszonyok szájából. Ez is jól esik, ez a változatlan, régi, szent köszöntés. Nem vagyunk érzelgősek és nem akarjuk szentimentális és hamis illúziókkal elkendőzni a föld népének kemény életét. Tudjuk, hogy nagy szegénység nehezedik rájuk, hogy elhagyottak és elmaradottak, nem a maguk, hanem sokszor a mi hibánkból. De annyi szívós életerőt, annyi nyílthomlokú, józan okos gondolkodást tapasztalhattunk, hogy örömösen ver a szívünk. Nem kell félteni a mi itteni magyarjainkat. Évszázadokig megőrízték ősi szokásaikat, dalaikat, viseletüket. Meg fogják őrízni magyarságukat továbbra is magyar erényeikkel együtt:

Pozsonyi Anna