Kelembéri Sándor: Ne marjátok egymást!

Kelembéri Sándor: Ne marjátok egymást!

Ne marjátok egymást!

Ijesztő átkok terebélyesedtek fejünk fölé,
dühöngő ördögök sokasága orgiázik bennünk.
Testünkről véres cafatokban szakad a hús,
meztelen csontjaink éjféli táncot járnak
a vaksötétben.
Szerteszét ősrégi bűnök fekélyei üszkösödnek:
semmi szépség, semmi jóság, semmi emberség bennünk
és sehol semmi józan és tiszta bánat.

Jaj! – iszonyú sírok öblösödnek lábaink előtt
s valahol tán napjainkat számlálja a kísértő végzet.

Most kéne, hogy mély bánatfolyam zúgjon föl belőlünk
s hömpölyögjön végig kalászos mezőinken.
Most kéne, hogy csattogó villámok vágtassanak közénk,
fölégessék bűneinket,
hogy a tisztára perzselt magyar mezőkön
bánat-árban, villámok fényinél,
– ősi testvér ősi testvérére, –
egymásra ismerjen minden magyar.

Most kéne, hogy örökös hátulkullogók
megtisztultan és egyakarattal kapaszkodjunk
az idő könyörtelenül rohanó szekerére,
hogy új hittel egymáshoz láncolva
régen dalolt, ujjongó dal kélne szánkon.
Most kéne, hogy multunkat siratva
iszonyatos átkot bélyegezzünk
testvérgyilkos testvéri ökölre:
hogy ne leljen seholse nyugovást,
hogy a föld is ezerszer kivesse,
ki még egyszer, ki még egyszer
belemar a testvére húsába.
– Most kéne, hogy megátkozzunk
minden magyar vétket.

2.

Lelkiismeret vagyok:
zúgó tengerek hangján morajló intés,
– bús sikoltása az időnek.
Kiállok az éjszakába, az utak mentére
fényszórónak és tilalomfának:
leszek jajgató szél,
mely eltiport szándékot ver magasra,
leszek lakodalmas kacajok közé lopódzó végzet,
leszek utcasarkok szemetjén könyörgő koldus,
leszek megőrült koponyák fölött csattogó korbács,
leszek bánat, leszek jóság, leszek gyűlölet,
leszek minden!
és messze-pirosló lánggal égetem föl
a feketén boruló magyar firmamentumra:
– ne marjátok egymást!

Lelkiismeret lettem:
zúgó viharok hangján sikoltó szózat
s könyörögve jajgatom szerte
az igét
a magyar glóbusz minden tája felé:
– emberek, magyarok, ne marjátok egymást!

Kelembéri Sándor