Zobor-vidék néprajza – 2. rész

Zobor-vidék néprajza – 2. rész

Népszokás

Viszonylag pontos képpel rendelkezünk a zoborvidéki lakodalom és temetés szokásvilágáról is. Ezek alapvetően illeszkednek egy nagyobb, közép-európai térség szokásrendszerébe, néhány helyi, illetve archaikusabbnak minősíthető elemmel (vö. 1987a; Virt 1987b; Virt 1989).

A temetkezési szokásokat döntő módon a térség lakosságának római katolikus vallása határozza meg. Ahogy arra fentebb már utaltam, a zoborvidéki temetők sírjelein feltűnően sok a közvetlen vallási szimbólum. Ilyenek például az egyes temetők (Alsóbodok, Gímes stb.) kőből, betonból készült síremlékeibe mélyesztett szoborfülkék vagy bibliai jelenetek szitanyomatos technikával való ábrázolása. Főleg a barslédeci temetőben gyakoriak az utolsó vacsora, hétfájdalmú Szűzanya, Jézus a jó pásztor-ábrázolások az 1950-60-as években készült síremlékeken.

Valamivel részletesebben hadd szóljak most a koloni lakodalomról, illetve annak Putz Éva által leírt, 20. század közepi módozatáról és az azóta bekövetkezett változásokról. A szerző a lakodalmat a népi színjátszás vállfajaként, mint egy sajátos jelképrendszer megvalósulási formáját és alkalmát szemléli. Kifejezetten a lakodalomra összpontosít, így az azt megelőző cselekményekel, eseményekkel (udvarlás, eljegyzés stb.) nem foglalkozik. A lakodalmat viszont a maga teljességében (szellemi, tárgyi és társadalmi vonatkozások bonyolult rendszerében) mutatja be. Leírásából kiderül, hogy az 1940-42-es években egy-egy lakodalom Kolonban “össztársadalmi” eseménynek számított és valóban részt vett benne a falu apraja-nagyja. Részletes képet kapunk nem csak a lakodalom egyes tisztségviselőinek (‘dorozsbák’, ‘nyoszolyólányok’ stb.), hanem a lakodalom összes vendégének, sőt még a ‘hivatlanok’-nak is a szerepéről. A szokások hagyományozásában itt is a nők játszák a döntő szerepet. Leírásának fontos meghatározója, hogy a lakodalmat egy sajátos, biológiai, társadalmi és művészeti jelrendszerként is értelmezi. Ezeken belül megkülönböztet elsődleges és másodlagos jeleket. Az előbbi csoportba azok a tárgyak, jelek sorolhatóak, amelyek kizárólag a lakodalmi cselekménysorban kaphatnak funkciót (menyasszonyi párta, a dorozsba szalagos botja, rozmaring a kalap mellett stb.). A másodikat pedig azok a hétköznapi tárgyak alkotják (egy üveg bor, a menyasszonynak ajándékozott selyemkendő stb.), amelyeknek a lakodalom során különleges, kitüntetett szerepre tehetne szert (Putz 1989, 17-21). A második világháború után a koloni lagzi feltűnő módon átalakult. Ahogy arra Sándor Eleonóra rámutat, “a lagzihoz fűződő viszony változott meg gyökeresen”. A népi kultúra tárgyi, szellemi és társadalmi elemeit, amelyek Putz Éva idejében még többé-kevésbé kiegyensúlyozottan, egymást kiegészítve voltak jelen a lakodalomban is, az ötvenes-hatvanas évekre szétestek, s a koloniak a régi lakodalomnak legfeljebb csak a “népies” felszínét érzékelték. Bár – s ez szintén Sándor Eleonóra megfigyelése – Putz Éva könyve, amelyet a faluban csak ‘lagzis könyv’-ként emlegetnek, s fennmaradt példányait nagy becsben tartják, szóval A koloni lagzi óriási hatást gyakorolt magára arra a közösségre, amelyről íródott, a népi kultúra színpadra vitt vetülete magától a mindennapi élettől mégis végérvényesen elszakadt (Sándor 1989b, 157-158). Az 1958 óta működő hagyományápoló éneklő csoport repertoárját folyamatosan Putz Éva publikációjából válogatta (dunyhavivés, menyasszony kikérése, búcsúztatása stb.). Azt, hogy miként néz ki ma egy valódi koloni lakodalom, csak sejteni lehet. A nyolcvanas évek végén még őrzött néhány apróbb elemet a Putz Éva által is leírt 20. század közepi megjelenési formájából, ám a kérdésre konkrét válasz csak egy alapos mai kutatás alapján lenne adható.

A naptári ünepekhez kapcsolódó néhány szokást általában e térséghez kapcsolja a kutatás és a közvélemény is. Ez többek között annak is betudható, hogy viszonylag korán közismertté váltak bizonyos zoborvidéki szokások. Gondoljunk csak Kelecsényi József 19. század közepi publuikációjára (Kelecsényi 1854), vagy Kodály Zoltán 20. század eleji gyűjtéseire és közleményeire (Kodály 1909; Kodály 1913).

A téli népszokások nagy vonalakban megegyeznek a magyar nyelvterület (és hangsúlyosan tegyük hozzá: az egész közép-európai térség!) hasonló szokásaival. András napján (november 30.) a lányok itt is különféle jósló praktikák segedelmével kisérlik meg megtudni, hogy ki lesz a jövendőbelijük, illetve hogy mikor mennek férjhez. Ezen az estén például a lányok megrugdosták a disznóólat, majd figyelmesen megszámolták, hányat röffent a bennt tartózkodó hízó. Ahányat röffentett, a hiedelem alapján annyi év múltán mennek férjhez. Luca estéjén Menyhén a gyerekek női ruhába öltöztek és nagy lármával, házról-házra jártak. Tollsöprűvel mindenütt lesöpörték a kemencét (´siskó´-t). Pogrányban még az 1960-as évek legelején is felöltöztek a legények és lányok, sőt olykor az asszonyok is Lucának. Kettesben jártak házról-házra, az egyik kezében tollseprű, a másikéban bot. A tollseprűs mindent lesöprögetett a házban, míg a másik, ha hozzá nyúltak, a bottal a kíváncsiskodó kezére ütött. A háziak étellel, itallal kínálták őket. Kolonban a legények ifjú párnak öltözve lucáztak. Csak a lányos házakhoz tértek be, ahol ‘törökmuzsikára’ (harmonika) táncoltak, de mindvégig némák maradtak. A lányok büszkék voltak arra, ha “a Lucák meglátogatták őket” (Ujváry 1964, 452). Menyhén karácsony böjtjén (december 24.) egy hosszú kalácsot sütöttek, annyi fokhagymagerezddel, ahány négylábú állat volt a gazdaságban. Ezután a kalácsot is ennek megfelően feldarabolták, majd az éjféli miséről hazajövet minden egyes állatnak adtak belőle egy-egy szeletet (Manga 1942, 17).

“A vacsorát az ostyával kezdik, melyre mindenki két szem fekete borsot tesz. Az ostya után egy-egy gerezd fokhagyma következik, majd mézet, diót, almát és szőlőt esznek. A házastársak a gyümölcsöt megfelezik egymással, hogy ha valamelyikük eltéved, annak a nevét kiálthassa, akivel megfelezte a karácsonyesti almát, diót, mert ‘akkor jó nyomba lép’. A család leány- és legény tagjai szintén egymással felezik a gyümölcsöt. A gyümölcs után gombaleves, tejes répaleves, lencsekása (hogy sok pénzük legyen), majd mákos guba következik. Azt a kanalat, amellyel a lencsét keverték, nem mossák meg, hanem félreteszik és a gyermekek Szent János napján megveregetik vele a gyümölcsfákat. A szobában elterített szalmából pedig ugyanezen a napon köteleket készítenek és megkötözik a gyümölcsfákat, hogy jól teremjenek.

Vacsora után a karácsonyi morzsát elteszik az ‘angyaloknak’. Az esztendőben ezzel füstölik meg a betegeket (embert vagy állatot). Vacsora után még egy ideig együtt marad a család és karácsonyi énekeket énekelnek.”
(Menyhe: Manga 1942, 22-23)

Tipikusan zoborvidékinek tartja a közvélemény a tananajvasárnap-ot, a sárdózás-t, a villőzés-t és a kiszehajtás-t (ez utóbbi azonban lényegében a Zoborvidéktől kezdve egész Rozsnyó környékéig ismeretes a szlovák-magyar nyelvhatár mentén: Manga 1942, 44). Most ezeket lássuk kissé részletesebben!

Farsang utolsó előtti vasárnapja délutánján a lányok énekszóval házról-házra járva, adományokat gyűjtöttek. Az ottlakóktól általában tojást és pénzt kaptak. Ha valamelyik háznál nem adtak semmit a talalajozó leányoknak, akkor Menyhén a következő átokformulával köszönték meg ezt a lányok:

“Nem adtak semmit,
Pocik egye kalásztokot,
geríny egye tyúkotokot”

(Manga 1942, 34)

Farsangvasárnap reggelén viszont a fiúgyerekek jártak ‘sárdózni’. Több csoportban járták a falut, minden házba betértek, ahol egy köszöntő éneket adtak alő, amiért a háziaktól tojást kaptak.

Sárdó gyüjjön,
meleget hozzon.
Micsodai meleget?
Nyári meleget.
Haj, székecske, botocska,
szőlő alatt dombocska.
A kolónyi lányok
mind a vízbe fútak,
lapu alatt lapognak,
csóvány alatt cicognak.
Hopp hagyma, vereshagyma,
ahol mondom ott toppan.

Valahány egy ürgelyuk, pociklyuk,
annyi verem búzája legyen kéteknek.
Király lova dögöljön,
a kétek hízzon”.

(Zsére: Manga 1942, 37)

Virágvasárnap délutánján került sor a kiszehajtás-ra, aminek lényege, hogy a lányok egy, rendesen menyecskének felöltöztetett szalmabábut énekszó kíséretében a falu határába vittek. Ott vagy a patakba hajították, vagy tűzön égették el. A szokást Manga János szláv eredetűnek tartja és a halálkihordással (‘morena’) hozza kapcsolatba (Manga 1942, 45-61).

A villőzés-re általában a kiszehajtás után került sor. Iskolás lányok szalagokkal, hímestojásokkal (Zsére) feldíszített fűzfaágakkal járják végig a falut (Menyhén a negyvenes években már csak a rokonokhoz mentek), ahol köszöntő éneket mondanak. A háziaktól tojást kapnak, illetve a háziasszony letör egy darabot a villőágról, s azzal sorra veri a villőző lányokat, mondván: “Mind menjetek fírjhöz!”. Manga Jánosnak a villőzés kapcsán is erős szláv kapcsolatokat sikerült kimutatnia (Manga 1942, 61-71).

“Villő, villő, selem sátor
Várj meg, villő, várj meg,
Hagy vegyem rám a gyócsingem,
Krilejaszom, krisztelajszom!
Siskó mögött ül egy asszony,
Szálljon le és adjon egy tojást”.

(Gímes: Ujváry 1975, 29)

A szentiváni tűz ismert volt mind a Csallóközben, mind a Palócföldön. Igazán híres azonban a zoborvidéki szentiváni ének és a hozzá kapcsolódó rítus lett, elsősorban Kelecsényi József és Kodály Zoltán már említett korai publikációinak köszönhetően.

”Valamint még több magyar helységben úgy Kolonban is Virágos sz. János napján a sz. Iván tüzének ének- és tánczczal kisért átugrása ősi szokás szerint, dívik, mi a római paliliákra és Vestaünnepekre emléköztet. Urnapi párlós füvekkel vegyített szalmarakásokat gyujtanak meg ilyenkor a négyszögű tűzhelyen, örömriadozó dallás és ugrós táncz között, s a fellobogó lángokat egyenként átugrálják. A tűzre tett illatos füvekkel a sárkányokat, az ördögöket vélik elűzni, hogy ártalmas förgeteggel a vetésben kárt ne tegyenek, s a kútakat, forrásokat meg ne mérgesítsék. Néhol e czélból csontból, szemétből, s ringyrongyból büdös füstöt is támasztanak, mintha csak az ördögnek akarnának tömjénezni. Mások a mező szélén tüzet raknak, s égő üszökkel kerülik meg a vetéseket. Mások ismét nagy tüzet raknak az erdő vagy a hegy tövében, s danolnak tánczolnak körülte, s az égő üszköt elviszik a házakhoz, s a kertbe tűzik, hogy a hernyó el ne pusztítsa gyümölcseit, vagy a vetések közé, hogy az élet meg ne üszögösödjék stb. – Abból, hogy a leányzók mikép ugorják át a sz. Iván tüzét, jósolni szoktak a férjhöz-menésre. Ily alkalommal néha balesetek is fordulnak elé, mint pár év előtt Geszten, szinte Nyitra megyében, hol egy nehézkes hajadon ugrás közben a tűzbe esett s egész arczát rútul összeégetvén, többé férjhöz nem mehetett, úgy hogy közmondást is csináltak belőle: ‘Átugrotta, mint geszti leány a sz. Iván tüzét.’
A ezen szertartással egybekapcsolt Szent-Iván-tűz-éneket közzé tenni érdekesnek tartjuk.

Tüzét megrakáljuk,
Négy szögre rakáljuk.
Egyik szögén ülnek
Szép öreg emberek;
Másik szögén ülnek
Szép öreg asszonyok;
Harmadikon ülnek
Szép ifju legények;
Negyediken ülnek
Szép hajadon lányok.

Ki lovai vannak
A nagy hegyek alatt,
De ott is ott vannak
A Bányi Józsefé (NN-é.)
Selyem sár hajó,
Magyar Ilonának
Hajó felő gyöngy
Koszorú gyöngy.
Térétsd elő Örzsi
Az én lovaimat,
Én is megtérítem
A te ludaidat.

(…) Mikor a tüzet keresztülugrálják:
Mely magas rút a fa, ága elágozik,
A tengeren által hajlongik,
Selyem sár hajó Magyar Ilonának,
Hajó felő gyöngy koszorú gyöngy.
Egyik ága hajlik (NN. a legény nevét dalolják)
Udvarába.
Másik ága hajlik (NN. a leány nevét mondják)
Udvarába.
Selyem sár hajó Magyar Ilonának
Hajó felő gyöngy, gyöngy koszorú gyöngy.”

(Kelecsényi 1853, 29-31)

Manga János kutatásaiból tudjuk, hogy az 1940-es évek elején a tűzgyújtás már csak Zsérén volt szokásban. Menyhén nagyjából a 19-20. század fordulóján tiltotta be a szentiváni tűzgyújtást az akkori plébános, Szvincsek András. Ott hét alkalommal gyújtottak valamikor tüzet: Szent Iván napja előtt három-három vasárnap, illetve Szent Iván napján, június 24-én. Minden alkalommal napnyugta után, tíz óra tájban kezdődött a tűzgyújtás és nagyjából éjfélig tartott. A tűzrakást szalmából készítették, de meghatározott formája nem volt. Az eseménynél kint volt a falu apraja-nagyja, de a tűzhöz közel csak az iskolából kimaradt fiatalokat engedték. A egyik oldalán, félkörben álltak a legények, a másikon a leányok. Ők voltak a szokás fő szereplői, a többi jelenlévő inkább csak néző minőségben vett részt. Amelyik lányt a szentiváni énekben ‘kiénekelték’, annak át kellett ugrania a tüzet. Miközben a lányok a tüzet ugrálták a jelen lévő asszonyok virágos bodzafaágat pároltak a tűzben. Ezt aztán otthon eltették, s ha valakinek daganata támadt az év folyamán, arra rákötötték. Amikor kialudt a Szent Iván napi tűz, a lányok elmentek a közeli kenderföldekre, s ott a sötétben mindegyikük két-két szál kendert kötött össze. Kilenc nap múlva megnézték, s ha az összekötött két kenderszál virágos volt, akkor – a hiedelem szerint – a leány legényhez, ha csak az egyik, akkor özvegyemberhez ment férjhez (Manga 1942, 86-89).

A szentiváni tűzgyújtással rokonítható az a menyhei szokás, amit szakajtóégetés-nek neveznek. Nagy szárazság esetén tudniillik bármelyik nyári vasárnapon a lányok összeszedték a faluban a rossz szakajtókat, aztán az asszonyokkal együtt kivitték a falu végi keresztúthoz és nagy tüzet rakva elégették őket. Közben imádkoztak három Miatyánkot és három Üdvözlégyet, majd elénekelték az Adj szép esőt, csendes esőt… kezdetű egyházi éneket. A szokás Menyhén még az 1930-as évek végén is élt (Manga 1942, 109-110).

Társadalom

A zoborvidéki falvak társadalmi szerkezetéről elsősorban Madar Ilona (Madar 1989) és Morvay Judit (Morvay 1957a; Morvay 1980) kutatásai alapján alkothatunk képet Kutatásaikból kitűnik, hogy a zömében szűkhatárú favakban három alapvető társadalmi réteg alakulhatott ki:

1. az idegen munkaerőt is alkalmazó ’gazdák’, ’nagygazdák’,
2. a saját földjük megművelését részesek munkaerejével pótló, ám saját igaerővel is rendelkező ’csujosok’ vagy ’csetertesek’, valamint
3. a ’földtelenek’, ’nincstelenek’, ’egyszerűk’ rétege.

Értelemszerűen a legszorosabb kapcsolat a két szélső rétegbe tartozóak között volt, hiszen a gazdák, nagygazdák munkaerőt elsősorban a földnélküli szegények soraiból nyerhettek. Ez utóbbiak, ha a közelben nem nyílott munkaalkalom elmentek távolabbra is ’hónapszámba’ vagy részesmunkára dolgozni. Az efféle munkaalkalmakkal éltek egyébként a középső réteg legényei is, akik szintén rászorultak kiegészítő keresetre. Főleg az Alföldre, a Dunántúlra jártak, de az első világháború után Német- és Franciaországba is eljutottak. Akiknek nem volt kenderföldjük sem, azok elmentek távolabbra is (akár az Alsó-Vág mentére, Vágfarkasdra is) ’tilónyi’, ’fonnyi’. Munkájukért az elvégzett munka nyolcadát kapták, amivel a családi szükségleteket ki tudták elégíteni. A szegénysorsúak, a nincstelenek köréből kerültek ki általában a község pásztorai, a csőszök és a bakterok is. E réteg legalsó csoportját az uradalmi cselédek, a ’béresek’ alkották. Ez a csoport aztán tovább tagolódott, s ebben a hierarchiában a kocsisok, legfőképpen a ’parádés kocsis’ állt a csúcson.

A Zoborvidék, mint tájegység hagyományosan endogámnak mondható, miközben kisebb (3-4 településből álló) falucsoportok egymással házasodtak. A vidék egyetlen endogám (és egyben leggazdagabb települése) Nyitraegerszeg volt. A zoborvidéki falvakban a nagycsaládi rendszer (itt ’együtt élők’, ’egy kenyéren élők’, ’egy tálból evők’, ’egy karra dolgozók’, illetve ’házicsalád’ kifejezésekkel illették ezt a több generáció együttélését jelentő nagycsaládi rendszert), szóval a nagycsaládok nagyjából a 20. század közepéig maradtak fönn. Itt is a gazda irányította a nagycsalád életét, kifelé is ő képviselte annak érdekeit. Ő rendelkezett a család vagyonával is. Rangban a gazdasszony követte őt, aki elsősorban a házimunkák során volt a fő irányító. A család fiú tagjai hazavitték feleségeiket, s ily módon jött létre az ’egy karra dolgozók’ gazdasága. A zoborvidéki nagycsalád, Morvay Judit megállapítása szerint sok rokonságot mutat a palóc nagycsaláddal (Morvay 1957).

A szövegben található irodalmi hivatkozások feloldásait lásd Liszka József: A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest – Dunaszerdahely, 2002, 441-516. p. 2 A szlovákiai magyar nyelvterület más településein is megvan ez a jelenség. Csallóközkürt határában találunk vörös képet és fehér képet, Bajtán és Paláston vörös keresztet, Kürtön és Csallóközcsütörtökön fehér keresztet stb.

Eredetükről a helyi hagyomány általában mindenütt mást és mást tart, de mint mondtam, ezek egy nagy európai hagyomány részei.