Zobor-vidék néprajza – 1. rész

Zobor-vidék néprajza – 1. rész

A tájegység körülhatárolása, megnevezése, belso tagolása

A Nyitra környéki magyar nyelvszigetethez általában tizenhárom települést szokás sorolni: Alsócsitár, Alsóbodok, Bábindal, Béd, Gerencsér, Geszte, Gímes, Kolon, Barslédec, Menyhe, Nyitraegerszeg, Pográny, Vicsápapáti, bár vannak szerzők, akik jóval tágabban értelmezik a Zoborvidéket. A szakirodalom és a helyi népnyelv többféleképpen is emlegeti e falucsoportot. Leggyakoribb a Zoboralja vagy Zoborvidék megnevezés. Magam, a Zoborvidék kifejezést némileg tágabb jelentésűnek érezve a Zoboraljával szemben, ezért inkább az előbbit használom majd. Nyitra város szomszédságában a Zobor, Zsibrica, Tribecs, Piliske hegyek tövében fekvő magyar települések tartoznak bele. A zoborvidéki magyar községeket egyrészt a közös származástudat (honfoglalás kori pogány magyarok ide menekült ivadékai, illetve székely határőrök leszármazottai), másrészt az alapvetően közös viselet, harmadrészt pedig a nyelvi elszigeteltség (az őket körülvevő “szláv gyűrű”) alapján szokás körülhatárolni.

“Ezeket a hegyeket Nyitra körül Géza fejedelmünk nagyon szerette, gyakran járt vadászni ide az erdőbe. Akkor nem lakhatott itt még senki, mer Géza hozatott ide székelyeket, hgy őrizzék a határt, a gyepüket. Úgy beszélték mindig, hogy hét család jött ide akkor, Molnár, Varga, Dubai, Szabó, Mester, Fazekas és Székely nevezetűek voltak azok, ezekből Lédecen még most is sok van. A Székelyt akkor még úgy mondták, hogy Zekel, az én gyerekkoromba vótak öregek, akik még régen úgy hallották. Úgy hallottam, hogy itt a kereszténység se vót olyan erős mint máshol, még László királyunk alatt is vótak pogányok, akik az erdőkbe jöttek, hogy ne legyenek tovább keresztények. Gímes mellett van egy hely, amit Hajnalkútnak hívnak, hogy az vót a pogányok kútja. Meg van egy Hajnalkert nevezetű hely is, amire úgy mongyák, hogy ott vót a varázsló háza.”
(Virt 1987, 7)

Hangsúlyozni kell azonban, hogy egy sor kulturális jelenség (így viseletelem is) túlmutat a nyelvi határon, miközben a Zoborvidék belsőleg is tovább tagolható. Három, földrajzilag meghatározott egységre osztható tovább a zoborvidéki magyar nyelvsziget: egyrészt a Zobor hegytől keletre elterülő falvakra, másodrészt a hegy északi oldalán fekvő Bédre és Menyhére (hegymegiek), illetve a Nyitra folyón túli két településre (Nyitraegerszeg, Vicsápapáti). Ez utóbbiakat vízmegieknek nevezik. Bár területileg Barslédecet a Zoborvidékhez szokás sorolni, viselete alapján azonban gyökeresen különbözik a térség többi településétől. A tájegységtől délre elterülő falvak (pl. Nyitracsehi, Nagycétény) lakosai a zoborvidékieket ’bacsik’-nak nevezik azon nyelvjárási sajátosságuk alapján, miszerint a bácsi-t röviden ejtik: ’bacsi’.

Természeti környezet

A térség hegyes-dombos, erdőkkel borított vidék. Erdei a fakitermelés, valamint a szénégetés, mészkőtartalomú hegyei pedig a mészégetés kialakulását eredményezték. Ugyanitt jelentős a szőlőtermesztés is. Déli, délkeleti része lapályosabb, ami a szántőföldi földművelésnek kedvez.

“A harangvirágos Zobor nemcsak afféle szimbolikus válaszvonalát képezi Alsó- és Felsőnyitrának – de földrajzilag is annak tekinthető. Dél felé lapályos rónákra tekint – észak felől viszont keletnek hajló hegygerinc előőrse. A Zobor kettős csúcsa, az öreg és új-Piramis itt irtványos, szamócás völgybe zuhan – de néhány száz méterrel odább újabb hegyekbe nő át – a Kis- és Nagy Harancsba; a csitári hegyekbe. A csitári hegyek hepe-hupás egymásbanövő gerincben folytatódnak, majd meredek, hirtelen csúcsban: a Zsibricában. Magasabb mint a Zobor, kilátás róla azonban nem nyílik, erdő és bozót vadul keresztül-kasul nőtte kalapját, afféle záróstációja az északnak törő hegygerinc első szakaszának. Elmosódó színekben idáig kéklik a Tribecs; opálos csúcsát tipikusan díszíti egy magányos fa bizonytalanul vibráló kontúrja. A Zobor-Harancs-Zsibrica hegylánc két oldalán szelíd falvak pihennek, ezek képezik a híres "nyitrabarsi palócfélsziget" törzsét. A hegygerinc baloldalát Egerszeg, Vicsáp, Menyhe és Béd szegik be, jobboldalt Gerencsért, Csitárt, Kolont fűzi fel a legendás hírű telep falvaiból az Aranyosmarót felé kanyargó országút. Hogy került ide a szlovákság tömbjébe ez a magyar település? Hogy vert tanyát ez a különös, palócformájú nép itt a Zobor tövén, akár a székelyek a Hargita alatt? Vitatkoztak felette eleget a szlovákiai magyar etnográfusok és történészek. Voltak, akik délibábos, antropológus elméletekkel a tatároktól származtatták le őket (törzsük kivonulása után itt maradtak volna a zsibricai katlanban), mások székelytörzsnek tekintik a hegygerinc oldalába szorult magyarságot s azt állítják, hogy mikor a húntöredékekből rekrutálódó székelyek visszahúzódtak az erdélyi vármegyékbe – egy részük visszamaradt – itt a nyitrai hegyek alatt. Nem vagyunk hivatottak, hogy a vitába beleszóljunk (…) – az azonban tény, hogy a zoboralji palóc éleseszű, csavaros gondolkozású, akár a háromszéki góbé…”

(Mártonvölgyi 1941a, 110-111)

Népi kultúra

Ez a jó tucatnyi településből álló nyelvsziget még nem is olyan régen, a két világháború közötti időszakban félszigetként kapcsolódott a barsi magyarsághoz, s nyelvjárásilag ezáltal a “palóc” területekhez is. Több kutató (így Bakó Ferenc, Manga János) “nyugati palóc” csoportnak tartja a zoborvidéki magyarokat. A természetföldrajzi hasonlóságok mellett (hiszen a Zoborvidék a palóc területek többségéhez hasonlóan dombos, erdőkkel tarkított térségben terül el) népi kultúrájában talán ezért (is?) figyelhetőek meg a Kisalföld és a palócos vidékek felé egyaránt mutató jegyek (tudjuk például, hogy a zoborvidéki nagycsalád szerkezetében, életmódjában, terminológiájában rengeteg rokonságot mutat a Palócfölddel). A kultúra egyéb elemei (gazdálkodás, építkezés, lakásbelső stb.), valamint a gazdasági kapcsolatok azonban egyértelműen amellett tanúskodnak, hogy a Zoborvidék elsősorban a Kisalföld (népi) kultúrájával rokonítható, annak egy régiesebb, archaikusabb formáját megőrizve szinte napjainkig. Morvay Judit szerint – ahogy azt már korábban idéztem (IV:2) – erős kapcsolódásokat mutat a környező szlovákság felé is. Azt sem szabad természetesen figyelmen kívül hagyni, hogy egy sor jelenségben eltérések is megfigyelhetőek a zoborvidéki magyar és a környező szlovák népi kultúra között. A zoborvidéki magyarok például a gabonát általában nyomtatták, s csak ritkábban csépelték, mint a tőlük akár délebbre is élő szlovákok; lakóházaikat az előszeretettel fából építkező szlovákokkal szemben inkább sárból készítették, holott fa- vagy kőanyag a rendelkezésükre állott volna. Ez utóbbi viszont egyértelműen a fejlődésbeli fáziseltolódásnak tudható be, hiszen a 19. század folyamán még a terület (legalábbis annak északi részének) magyar lakossága alapvetően fából készítette lakóépületeit.

Anyagi kultúra

Település és építkezés

Településszerkezetileg a térségre a vidék domborzati viszonyaiból is adódóan a szalagtelkes völgyi falvak a jellemzőek. Az általában hosszú, keskeny telkeket századunk elejéig nem kerítették, hanem csak a határkő jelölte a válaszvonalat. Később a határra rakott száraz gallyakból fölhalmozott gát, majd még később a tüskés cserjéből kialakított ílőgát jelentett a telkek között válaszvonalat. Hosszúudvarok Zsérére, Csitárra és Gerencsérre jellemzőek. Ahogy már fentebb utaltam rá, a zoboralji magyarok, a 20. század második felében még álló épületek tanúsága alapján alapvetően sárfalból húzták fel lakóépületeiket, ám arra is vannak adataink hogy korábban a faházak domináltak. Boronafalak a 20. század második felére már csak gazdasági épületeken (pl. borospincéken) maradtak fönn. Budai Endre leírásából ismerjük a kávás- és vesszőfal építési technológiáját: “A fa és a föld együttes felhasználásával készültek a gazdasági épületeknél gyakori ‘kávásfalak’ és ‘vesszősfalak’. Az előbbi kérgétől megfosztott nyers botokból, ‘kávák’-ból készült. A kávákat aztán oszlopok közé vízszintesen, vagy függőlegesen fonták. A kávákat gyakran vesszőkkel helyettesítették. Ezt hívták vesszősfalnak. A kávás és vesszősfalat egyaránt pelyvás sárral szokták betapasztani. Ritkább esetben lesimították és bemeszelték” (Buday 1978a, 23. sz.). A vert- vagy rakottfal már egy későbbi építési technológiát jelentett, amit a 20. században a vályogból húzott falak váltottak fel. A vályog (‘nyerstígla’, ‘sárgatígla’) lehetővé tette a lakóház bejárati ajtaja körüli ívelt kiugrásnak, a ‘bótív’-nek vagy gádornak a kiképzését is. Hagyományosan a térség tetőszerkezete ágasfás-szelemenes volt. Tetőfedő anyagként a zsindelyt (‘zsindel’) és rozsszalma (‘kece’, ‘kice’, ‘zsuptető’) használtak.

Helység kő, tégla kő, tégla alap, sár, vályog fal vályog, sár fal fa, egyéb fal cserép, pala, bádog tető zsindely, deszka tető nád zsúp tető 1900 1910 1900 1910 1900 1910 1900 1910 1900 1910 1900 1910 1900 1910 Alsó-bodok 2 1 76 34 9 57 — 1 11 20 7 7 69 66 Bars- lédec 7 7 94 151 2 1 20 17 9 39 4 2 110 135 Béd 1 4 — 38 39 — — — — 2 1 2 39 38 Kolon — 9 124 110 — 3 — — 2 16 19 13 103 93 Menyhe — — — 75 100 3 — — — 1 16 14 84 63 Pográny 11 9 123 103 1 4 — — 14 37 26 15 95 64 8. táblázat: Néhány kiemelt zoborvidéki településen általában felhasznált építőanyag statisztikai áttekintése.

A lakóházak többsége kettő-, illetve háromosztatú volt (szoba – pitar – kamra). A térség építkezésére jellemző, hogy a lakóépületek tetőszerkezetét az udvar felőli részen kissé megnyújtották, ami a falat védte a lecsöpögő esőtől. Később ezt a részt kissé fel is töltötték sőt gömbfákkal is megerősítették és a tetőt 2-3 helyen oszloppal támasztották alá. Ebből alakult aztán ki a térségre jellemző gádoros bejárat, illetve a tornác (’hambit’), amit egy későbbi fázisban már teljesen be is falazhattak. Ily módon az első szoba mellett egy újabb helyiséget tudtak kialakítani. Az ilyen alaprajzi elrendezésű épületeket ’kulcsház’-nak mondták.

Bár a 19. század végén, 20. század elején általában az első szobában helyezkedett el a kemencetest (’siskó’), amelynek a pitvarba (’pitar’) nyúlt a fűtő- és füstnyílása, még a 20. század második harmadában is emlékeztek a térség északi falvaiban egy archaikusabb tüzelőberendezésre, a szögletes, kémény nélküli ún. szláv kemencére is (Morvay 1980, 152). A siskó egyébként kezdetben sárból, majd ’sártéglá’-ból, később téglából, samottéglából épült. Legfiatalabb változatainál már porceláncsempékkel is boríthatták. Koporsóhoz hasonlatos alakja volt, s alapvetően kenyérsütésre használták. A pitvart egy hosszanti gerendával két részre osztották, s a kemencenyílás fölé építették a szabad kéményt. A pitvarnak ez a  része volt a nyitott konyha. A kemencenyílás elé, 50-60 cm magasságban sárpadkát (’tyüszel’) építettek. Itt az edényeket vagy sárból készített ’fazíktartók’-ra vagy a ’trajfúz’-ra (vasból készült háromlábra) helyezték és alattuk tüzeltek. A tyüszel közepén volt a hamulyuk, ahová a felesleges hamut kotorták (Buday 1984. Vö. Morvay 1957, 124-125). Az 1930-as évek végén 40-es évek elején a kemence már kikerült a szobából és általában a nyitott tornácból leválasztott kis helyiség szolgált a (kenyér)sütésre és főzésre. A kemence mellett itt volt a ’falsparhelt’ is.

Gazdálkodás

A térség magyarságának fő megélhetési forrása a földművelés volt, de mivel a termőföld minősége a falvak többségében nem a legjobb, s az egyes települések határai is kicsinyek voltak, szinte minden falu lakóinak volt valamilyen kiegészítő, speciális foglalkozása. A koloniak például alapvetően mészégetésből éltek, a gerencsériek fazekasságból, illetve abból, hogy kendermunkára lejártak a Vág alsó folyása mentén fekvő magyar falvakba, továbbá számtalan távírdász is akadt köztük, a zséreiek és menyheiek favágásból és szénégetésből, a bédiek és egerszegiek gyümölcstermesztésből és -árusításból, a gímesiek répatermesztésből, illetve a Forgách-uradalom nyújtotta munkalehetőségből tartották fenn magukat. A Zoborvidék hagyományos gazdálkodásáról rendkívül hézagos ismereteink vannak ugyan, ám ennek ellenére megkísérlem összefoglalni eddigi ismereteinket.

Zsákmányoló gazdálkodás

A környező erdők jó talaját biztosították a különféle erdei termények (gyümölcsök, gyógynövények, gombák) gyűjtögetésének. Ezeket nemcsak saját használatra, de piacra is gyűjtögették az asszonyok. A gímesiek – bár tilos volt – az uradalmi erdőbe jártak gombázni. A ’galambgombá’-t, ’csibüske-’ vagy ’tyúksegg-gombá’-t (= rókagomba) szedték a legszívesebben. A legértékesebbnek azonban a ’konfert’-et vagy ’komper’-t tartották, ami a tinóru egyik fajtája lehetett. Ha az erdész gombászás közben meglepte őket, akkor kiszóratta velük a leszedett gombát és összetaposta. Rendesen saját használatra szedték, bár előfordult, hogy a nyitrai piacra is elmentek vele. Málnát, erdei szamócát, továbbá ’tengeri szőlő’-t (= áfonya) szintén rendszeresen szedtek az erdőben. A zséreiek orvvadászattal is foglalkoztak. A szénamunka is jelentős jövedelem-kiegészítést jelentett néhány zoborvidéki falu (főleg Nyitraegerszeg) esetében.

Állattartás

A kisebb-nagyobb földterülettel rendelkező gazdák néhány tehenet, juhot, disznót, baromfit és egy pár lovat is tudtak tartani. Kifejezetten állatok tenyésztésére az alsócsitáriak (ökörtartás és -kereskedelem), valamint az alsóbodokiak, koloniak és pogrányiak (juhtartás) szakosodtak. Sándor János leírásából tudjuk, hogy a 20. század elején Kolonban még tartottak szürke magyar marhát és bivalyt is, elsősorban igásállatként. Erre utalnak az olyan tehénnevek, mint a Szilaj, Csákó, Labanc, Büszke, Vadász, míg a későbbi pirostarka tehenek már a szelídebb fajtára utaló neveket kaptak (Zsemlye, Kajla, Bimbó, Virág, Tündér stb.). Kolonban a birka kifejezést nem ismerik, ami azt jelenti, hogy a juhtartás gyökerei itt a merinó juh (’birka’) megjelenése előtti időkre nyúlik vissza és korábban minden bizonnyal a racka juhot tenyésztették (Sándor 1996, 35). A zoborvidéki falvakban a pásztor kora tavasztól (Szent György napjától) késő őszig (rendesen Mindenszentekig) hajtotta ki a legelőre az állatokat. Általában külön a juhokat (’juhász’), a disznót (’kondás’) és külön a szarvasmarhát (’tehénpásztor’). Rendesen ebben a sorrendben történt naponta a kihajtás is: először, hajnali négy tájban a juhász vonult végig az utcán hangos füttyszóval és “juhokat!” kiáltással, majd egy órával később a kondás szedte össze a ’csürhé’-t nagy tülkölés közepette, s végül a tehénpásztor ostorpattogtatással jelezte a szarvasmarha kihajtási idejét. A lovakat, ha igaerejükre éppen nem volt szükség szolgagyerekek őrizték a legelőn.

Földművelés

A zoborvidéki falvakban a 6-10 holddal rendelkező gazda már jómódúnak számított. Sok esetben a határt pihentetés nélkül művelték, illetve kétnyomásos gazdálkodást folytattak: a határ egyik felét bevetették, miközben a másikat pihentették. Ebben a vetésforgóban az irtásföldek, valamint a káposztás- és kenderföldek nem vettek részt. Ez utóbbiakat bizonyos időszakonként nyílashúzással újraosztották. Ezen a viszonylag kis területen meg tudták ugyan termelni az eleségnek valót, de – ahogy arra fentebb már részletesebben kitértem – általában valamilyen kiegészítő foglalkozás után kellett nézniük. Arról is volt már szó, hogy a földművelés rendszere elsősorban délfelé mutat kapcsolatokat, bár a térség északi falvai már sok esetben átmenetet jelentenek. A Zoborvidék déli településein például egyértelműen a nyomtatással történő szemnyerés volt általános, míg az északi falvakban ez már nem volt annyira kizárólagos. Ismerték ugyan a nyomtatást, de úgy tűnik, hogy a domináns szemnyerési mód mégiscsak inkább a cséplés volt. Míg északon vagy a szérűn vagy a pajtában nyomtattak, délen egyértelműen a szabadszérűt használták nyomtatásra. Az északi falvakban Morvay Juditnak hatalmas kétkapus, ún. ’leppentős pajtá’-kat sikerült megfigyelnie az 1950-es évek második felében, míg délen ezek jórészt hiányoztak. Itt a gabona tárolására a szérűn ’szemház’-akat építettek, illetve vermeket ástak. Utóbbiak formailag megegyeznek a  Kisalföldön széltében használt, körte formájú típussal. A térségben a vermeket általában Trencsénből érkezett ’kutászok’ ásták. Zsérén a  templom körüli magaslaton voltak a szalmafonatokkal bélelt gabonásvermek (Morvay 1957, 123). Barslédecen a pajta mögött ásták a gabonásvermeket. Belsejüket fűzfa abroncsokkal a falhoz szorított szalmával bélelték. Ugyanitt olykor a ház konyhájában is ástak egy-egy vermet (Füzes 1984, 103). Alsóbodokon a lakóházak elé mélyítették a gabonásvermeket és zsúpszalmával bélelték (Fehér 1997a, 134). Gímesen viszont nem ismerték a gabonásvermeket. Herczeg István (sz. 1910) elmondása szerint a gabonát hatalmas, vesszőből fonott, belülről sárral kitapasztott és lemeszelt kasokban (’hambá’r) tartották a ’kamorá’-ban. Külön ’hambár’-ba helyezték a búzát, az árpát és a rozsot. Más vélemény szerint ezeknek a tárolóedényeknek jószágos kas volt a neve. A ’hambár’ viszont egy későbbi találmány, amikor a kamra egy részét zsilipeléses technikával deszkával elkerítették, s ez az elkerített, belül három részre osztott rekesz-sor szolgált a gabona tárolására.

Gyümölcs-, zöldség- és szőlőtermesztés

A természetföldrajzi adottságok gyakorlatilag a Zoborvidék összes falujában kedveztek a gyümölcstermesztésnek. Elsősorban szilvát, almát, körtét és diót termesztettek. A bédiek kereskedtek is a gyümölccsel. Hasonlóan fontos szerepet töltött be a gyümölcs a koloniak életében. A 20. század közepe táján nagyjából 3-4 ezer szilvafa volt a faluban. Az évi mintegy 50 ezer kilogrammnyi termést megaszalták, lekvárnak főzték be, illetve eladták. A település határában termesztett gyümölcsfajtáknak több vállfaját is ismerték, amiről a változatos fajtanevek is tanúskodnak. Körtéből például ismerték a hérmánkörtét, hírömpírt, a búzávalírőt, a télikörtét, cickörtét, vereskét, tejeskét, úrikörtét és a vadkörtét (Sándor 1996, 27). Az alsóbodokiak gyümölcsöseiben főleg alma, körte, szilva, barack, dió, naspolya és berkenye termett. A szilvából kiváló lekvárt főztek. Ugyanők régebben káposztatermesztésükről voltak híresek (Fehér 1997a).
A szőlőtermesztés és borfeldolgozás szintén fontos része volt a zoborvidéki falvak népe mindennapjainak. Több esetben középkori gyökerekre lehet ennek hagyományait visszavezetni. A pogrányi szőlőtermesztésre például egy 1075-ös írásos adattal is rendelkezünk. S bár a 19. század végi filoxéra erősen visszafordította ezt a mesterséget, napjainkban ismét régi fényében csillog. A filoxéravész utáni helyzetre utal a deákos ízű falucsúfoló rigmus is:

“Vínum de Pográny,
igya meg a pogány!
Vínum de Csitár,
igya meg a tatár!
Vínum de Kolon,
torkomon le alig nyomom!
Vínum de Gímes,
ez valami rímes!
Vínum de Lédec,
ezzel már élhetsz!”

(Jókai 1995, 88-89)

Viszonylag sokáig fennmaradtak a szőlőtermesztésnek és -feldolgozásnak olyan archaikus munkafolyamatai és -eszközei, mint a ’sústyá’-val ’rafiá’-val való kötözés, a ’görbekés’-sel történő szőlőmetszés, továbbá a ’csomoszolás’ (a szőlőnek egy bunkós végű faeszközzel való összetörése), középorsós fapréssel történő sajtolás, több száz éves kőpincékben való tárolás stb. A pogrányi idősebbek még olyan régi szőlőfajtákra is emlékeznek, mint a Borosbival vagy a Böklöcs (Fehér 1993).

A szőlőtermesztés fontosságát az is alátámasztja, hogy a zoborvidéki települések csaknem mindegyikének szőlőhegyén található Szent Orbán-szobor. A szőlőhegyek és szőlősgazdák patrónusának szobrához napján körmenettel látogatott ki az adott település hívő lakossága.

“Mi alul írott Kolon Helységinek Bírái és az egész Községnek lakossai, adjuk ezen levelünkben, hogy a melly Statua a Szent Urbány tiszteletire Szőllő Hegyünken ájtatosságbúl fel állíttatott. Ugyan azon Statuának mink, és az Helységünk lakossai mindenkor Pártfogói leszünk, kötelezvén magunkat, hogy akár melly igazítás vagy ujjítás szükséges vólna, annak minden hátráltatás nélkül vígben vitelire. Melynek állandó elhitelire adjuk ezen bizonyító írásunkat hellységünk petséttyével kezeink alá írásával meg erősítve. Kolonyon 8-a Marc 1828…”
(Sándor 1996, 74)

A processzióra általában a mise vagy a litánia után került sor. A templom előtt összeállt menetet a hegybíró vezette, aki után a pap ment, majd a hívők. Az Orbánká-nál a pap a szent közbenjárását kérte a szőlő megóvása érdekében. Sok helyütt fölvirágozták Szent Orbán szobrát, de olyan is volt, hogy virág helyett pár szem cseresznyét tettek Orbánka kezébe. Az asszonyok a megáldott szőlő leveléből lecsíptek egyet és imakönyvükben szentelményként őrizték. Európa szerte elterjedt szokás, hogy Szent Orbán szobrát jó termés esetén fölvirágozták, ám ha kár érte a szőlőt (fagy, jégverés), akkor valamilyen módon “megbüntették” Orbánt. Madar Ilona idézi ehhez kapcsolódóan egy pogrányi adatközlőjét: “Egyszer a jég elverte a szőlőt, és egy tökéletlen ember rákiabált Orbánkára, még a hátát is megverte egy husánggal, hogy minek néz a falu felé, nézzen ő a szőlő felé, arra van dolga!” (Madar 1989, 121-122).

Kézművesség

A zoborvidéki falvak népe többféle mesterséget is űzött. Ezek főleg a szén- és mészégetés, valamint a fazekasság volt. Az alábbiakban a koloni mészégetés munkafolyamatát és -szervezetét mutatom be, alapvetően Sándor János kutatási eredményeire támaszkodva (Sándor 1996).

A viszonylag kis mennyiségű szántóföld és a falu lakosságának állandó növekedése szorította rá a koloniakat, hogy a település határában lévő jó minőségű mészkövet is hasznosítsák. Fényes Elek tudósítása szerint “lakosi sok meszet égetnek, melly is jóságára az egész megyében legtöbbre becsültetik” (Fényes 1851, II: 234). A 19. század második harmadában a faluban 90 személy foglalkozott mészégetéssel, majd a századvégi filoxérapusztítást követően szinte mindenki áttért erre a mesterségre. A kör alaprajzú mészégető kemencéket nagyjából fél méter mélyen a földbe mélyítették. A mészkövet harminc centiméter szélességben, kúp alakban rakták föl, kihagyva a fűtésre szolgáló nyílást. Az egész mészkőhalmot lapos kövekkel fedték be és az asszonyok pelyvás sárral betapasztották. Egy-egy kemencében hozzávetőlegesen negyven métermázsa meszet tudtak kiégetni (amihez nyolcvan métermázsa mészkövet kellett felhasználni), s melléktermékként még faszén is keletkezett, amit viszont a helyi kovácsoknál értékesítettek. 1905-ben egy helyi, külföldet megjárt zsidó vállalkozó modern típusú kemenceépítési eljárást vezetett be, aminek köszönhetően a helyi paraszti mészégetőknél jobb eredményeket tudott elérni. A koloni meszet elsősorban a nyitrai piacon adták el, de házaltak is vele, bejárva szinte az egész Kisalföldet. Kamocsán, Köbölkúton, Pereden és Tardoskedden is fel-felbukkantak a  koloni meszesek még a 20. század harmincas éveiben is. Az is előfordult, hogy ügyeskedők gyári égetésű meszet kínáltak koloni mészként, annyira jó híre volt ez utóbbinak.

Mivel a nem túl termékeny zoborvidéki falvakban nem termett a igényeknek megfelelő mennyiségű és minőségű kender, a szegényebb sorsú zoborvidéki asszonyok a gazdagabb mátyusföldi településeken vállaltak résziből tilolást. Általában ötöd- vagy tizedrészért végezték ezt a  munkát Alsószeliben, Deákin, Negyeden, Pereden, Tallóson vagy Vágfarkasdon. Az ily módon megnövelt kendermennyiség már elegendőnek bizonyult a híres és sajátos zoborvidéki vászonhímzések alapanyagának. Ennek kialakulását több körülmény is elősegítette a 19-20. század fordulóján. Korábban – Kocsis Aranka megállapítása szerint – a térség falvainak hímzése nem volt egységes. A Nyitrától északnyugatra elterülő helységek népének viselete, s azon belül a női ingek formája és díszítése lényegesen eltért a térség délkeleti részében található falvak viseletétől. Amíg az előbbiekben a női ingek vállrészét hangsúlyozták laposöltéses hímzéssel, addig az utóbbiakban a női ingeken az ujj alját hímezték ki fehér szálvonásos-vagdalásos technikával. E két díszítési eljárásból ötvöződött a 19-20. század fordulójára az a stílus, amelyet ma az egész tájegységre jellemzőnek tartunk, s  nagyjából az 1950-es évekig fenn is maradt.

A Nyitra közelében fekvő “táj földrajzilag, kulturálisan és a gazdasági fejlettség szempontjából is peremvidéknek számított ebben az időben. Nyelvi elszigetelődése pedig éppen ekkorra, a múlt század utolsó évtizedeire ált visszafordíthatatlanul nyilvánvaló ténnyé.

Eből az elzártságból egyféle kitörési lehetőséget jelentett a summásjárás. 1904-05-től, amikor az első bandák elindultak a dunántúli uradalmak felé, ’kivirradt a falunak’, ahogy Fazekas Mihály mondta Lédecen. A trianoni országhatárok megvonásáig – ami a summásélet végét jelentette – évente nyolc hónapra szinte elnéptelenedtetk a zoboralji települések. Áprilistól november közepéig egész családok éltek távol az otthonuktól a dunántúli, az alföldi uradalmakban. Répát, kukoricát kapáltak, arattak, betakarították ősszel a termést. Hazatérve aztán a semmittevésre kárhoztatott téli hónapok egyenesen kínálták az alkalmat az időigényes asszonyi munkára: a szövésre, fonásra, a vásznak hímzésére. Talán a kínálkozó holt idő, talán az idegenbe kiszakadtnak a szokásosnál erőteljesebb vágya önazonosságának megőrzésére vagy demonstrálására, talán a summásmunkával megnövekedett anyagi lehetőségek ösztönözték a zoboraljiakat arra, hogy viseletüket sajátosan díszesre, környezetüktől eltérőre alakítsák”.
(Kocsis 1994, 9)

Híres volt a koloni lyukas hímzés is, amellyel a koloni asszonyok az egész környéket ellátták. A fehér gyolcsra fehér pamuttal készített technika a térségben a 19. század utolsó harmadában vert gyökeret. A lyukashímzés motívumkincsében viszont korábbi, reneszánsz és barokk elemek is fellelhetőek. A koloni lányok már egészen fiatal korukban megtanulták a lyukashímzést. Ez a munka általában téli foglalkozásnak számított. Az eladó lánynak nemcsak saját ruhadarabjait kellett kihímeznie, hanem jövendőbelije mellesingét is sajátkezűleg varrta ki. Ezen kívül a menyasszony ’szőrkendő’-t is ajándékozott a vőlegénynek, ami aztán az esküvő után a fiatalasszonyé lett. Az eladó lány hozományának kihímzésében segítettek neki a család nőtagjai is, hiszen még a szegényebbek esetében is viszonylag gazdag volt a hozomány. Egy 2 holdas család lánya például hozományként 10-15 szoknyát, 5-6 kötényt (ebből egy kivarrottat), 25 szőttes inget, 2 főkötőbe való fűzőt, 4-5 fejkendőt (ebből kettő kivarrottat) és 2 kivarrott vállkendőt kapott. A koloni lyukas hímzés motívumkincsének gazdagságára utalnak az egyes díszítmények változatos megnevezései is: kis szivankó, kis csillag, sűrű csillag, búzakalász, szívescsillag, eperlevél, szivankó, háromágó taliga, négyágú taliga, ötágú taliga, bécsikerék, szív, nyolcágú csillag, ökörhugyozás, pogácsa, pávafark és rendkívüli csillag (Dodekné 1981).

A hímzett viseleti darabokat a lagzikor mindenki megtekinthette. Lakodalom után a fiatalasszony ágyneműjét, ruhaneműjét berakták a “szuszákba” (kicifrázott kelengyeláda), és a “dorozsbák” (vőfélyek) segítségével kocsira rakták. A kivarrott darabokat külön skatulyába téve helyezték a ládába. Férjhezmenetelük után a fiatal asszonyok 2-3 évig hordták a kivarrott kendőket. Mikor megszaporodott a család, mind ritkábban csak a nagy ünnepekkor viselték. A kivarrott, kikeményített “peckes” kendőt elöl nem kötötték csomóra, csak egymásra tették, s gombostűvel vagy biztosítótűvel fogták össze. Körülbelül 35 éves korukig hordták az asszonyok a hímzett kendőket. A férfiak a kihímzett ingüket vasárnap és ünnepekkor hordták, életkoruktól függetlenül addig viselték, amíg el nem szakadt.
(Kolon: Dodekné 1981, 131)

Közlekedés, szállítás

Mivel a Zoborvidék több települése is fuvarozásból tartotta fönn magát, az igaerővel történő teherhordásnak jelentős hagyományai vannak. A gerencsériek jellegzetes teherhordó állata a szamár volt. Gyürky Ákos említi, hogy “ha valahol szamárvontatta kordéval pl. ’szívót’ – szilvát – árul egy atyafi, úgy biztosak lehetünk afelől, hogy gerencséri az illető” (Gyürky 1941, 3).

Az emberi erővel történő teherhordás során a nők domináns cipekedési eszköze a batyuzó lepedő. A térségben ismert a kötőszalag nélküli (’lepedő’: Gímes), és a hosszabb-rövidebb kötőlékkel ellátott változata is (’korcos lepedő’: Alsóbodok, Kolon, Zsére). A határból ebben hoztak répalevelet, babszárat, az erdőből füvet. A hátra kötött teher neve ’batyu’. Piacra menet a ’karkosár’-ba rakott tojást is ’lepedő’-ben kötötték a gímesi asszonyok a hátukra. Fehér Sándor szíves közléséből tudom, hogy Alsóbodokon a batyuzó lepedő durvább vászonból készült formáját vászonyabrosz-nak mondják. A reá erősített kötőlék neve itt is ’korc’, ritkábban ’fül’, de tréfásan ’kóc’-nak is mondják. A finomabb változatának alsóbodoki neve: ‚bablonyos abrosz‘ (pl. piacra, lakodalomba használták). A lakodalomba hordottakat díszítésük alapján ‚tyilófödeles abrosz‘-nak is hívták.

A férfiak a trágyahordó saroglyát (’noszigla’) a szőlőültetvények trágyázása során és disznóöléskor is használták.

Folklór

Ami a térség folklórját illeti, az számos archaikus vonást is megőrzött, ami a népköltészetben éppúgy megfigyelhető, mint a naptári ünnepeken vagy az emberi élethez kapcsolódó szokásokon. Itt azonban nem szabad megfeledkezni arról a tényről, hogy a térség néprajzi (és azon belül is első sorban folklorisztikai) kutatása viszonylag korán megindult. A koloni Szent Iván-i tűzugrás első közlése például 1854-ből származik, majd a 20. század legelején Kodály Zoltán is végzett itt eredményes gyűjtéseket. Nagy múltra tekint vissza a Zoborvidéken az ún. népművészeti mozgalom is, így a ma is rögzíthető “archaikus” szokások esetében nem minden esetben lehet eldönteni, hogy azok valójában milyen mértékben archaikusak.

Népköltészet

Annak ellenére, hogy a Zoborvidék egyike a legjobban kutatott szlovákiai magyar tájegységeknek, érdekes módon mégis óriási űrök vannak a térség népi kultúrájának ismeretében. Így van ez a népköltészet esetében is. Amit viszonylag jól ismerünk, az a dallamhoz és népszokásokhoz kötött népköltészet. A népzenekutatóknak, Kodály Zoltánal kezdve és Ág Tiborral bezárólag egy sor szép archaikus népballadát sikerült a  térségben rögzíteniük. A legnagyobb szenzációt talán a Kőműves Kelemen balladájának 1960-as évek eleji zoborvidéki fölbukkanása jelentette, hiszen ez a balladánk korábban csak a keleti magyar nyelvterületről, elsősorban Erdélyből és Moldvából volt ismert (Ág 1961). E variáns látszólag azt bizonyítja, hogy egy, régebben az egész magyar nyelvterületen elterjedt balladatípusnak az egyébként is archaikus kultúrájú Zoborvidéken megőrződött darabjáról van szó. A kérdés azonban ennél jóval bonyolultabb, s magam úgy látom, hogy ballada másodlagos (pap, tanító, erdélyi idénymunkások stb. által közvetített) előfordulásával lehet dolgunk.

Elindult, elindult tizenkét kőmives,
A tizenharmadik Kelemen kőmives.
Építeni kezdték magos Déva várát,
Amit estig raktak reggelig leomlott.

Tanakodni kezdtek, tizenkét kőmives,
A tizenharmadik Kelemen kőmives:
– Kinek legelőbb jön ide felesége,
Aztat elégessük, dobjuk be a tűzbe.

Az elígett testből hamut szedjük össze,
Minden szemit dobjuk az olvasztott mészbe,
Így hát megállí’juk magos Déva várát
Szép asszony hamvával.

Akkor éjjel látta Kelemenné álmát,
Hogy vérkút fakada az ő udvarába.
– Kocsisom, kocsisom, kedvesebb kocsisom,
Húzd elő a hintóm, fogd be a lovakot

Amikor meglátta Kelemen kőmives,
Imádkozni kezdett: – Istenem, Istenem,
Hujjon záporeső, hintód törjön össze,
Az utat veszítse, hogy ne érjen ide!

Nem hallgatá meg a kérését az Isten,
Hanem közelebb jön kedves felesége.
– Jó napot, jó napot, tizenkét kőmives,
A tizenharmadik, Kelemen kőmives.

Másodszor köszöntök, és nem fogadjátok,
Ugyan mi baj van itt, nékem megmondjátok.
– Fogadjuk, fogadjuk, kedves feleségem…

Nagy törvényt csináltunk, meg kell neked halnod,
Kedves feleségem. – Drága szíp gyermekem,
Mi lesz csak tevéled, ídesanyád meghal…

– Fogjátok meg gyöngén, dobjátok a tűzbe,
A fölszedt hamuját keverjétek mészbe,
Evvel építjük fel magos Déva várát,
Evvel menthetjük meg a falok romlását.

– Jó estét, só jestét, édes jó apukám,
Hol maradt anyukám, hogy nem jön oly soká?
– Ne sírj édes fiam, hazajön estére,
És ha este nem jön, hazajön reggelre.

Este is eljöve, mégse jöve haza,
Reggel is eljöve, mégse jöve haza…
– Mondd meg, édesapám, hol maradt anyukám,
Hogy nem jön oly soká?

– Édes jó gyermekem, tovább nem tűrhetem,
Édesanyád meghalt, mert elégettetett,
És a hamujával magos Déva várát
Fölépítettük már.

– Átkozott légy hát, magos Déva vára,
Még a nap se süssön fényessen már rájja!
Elvesztettem érted kedves feleségem,
Árván maradt immár eggyetlen gyermekem.

(Zsére: Ág–Sima 1974, 13-14)

Jóval kevesebb konkrét ismerettel rendelkezünk viszont az ún. rövid műfajok, valamint a prózai népköltészet viszonylatában. Néhány elszórt forrásból ismerünk Nyitra környéki meséket, történeti és hiedelemmondákat. Figyelemreméltó az a fentebb már idézett történet, amely a zoborvidéki magyarok szép eredetmondája. Ipolyi Arnold gyűjteményéből ismerünk egy jóval későbbi történeti időben gyökerező mondát, amely a szlovák betyárhősről, Jánošíkról szól. Maga a monda a Kálmány Lajos által közreadott Ipolyi-gyűjteményben nincs lokalizálva. Csupán annyi szerepel:

“Ipolyi A. gyűjteménye 49. sz.” (Ipolyi 1914, 440). Kósa László, aki a szöveget ismét megjelentette, az Ipolyi-kézirat alapján azonosította be a szöveget, s állapította meg, hogy a gyűjtési helye Nyitra (Kósa 1979, 592). A szöveg esztétikailag nem mondható értékesnek (lényegében egy sor Jánošíkról szóló történet rövid összefoglalása), de bizonyság arra, hogy talán már a 19. század közepén is ismertek voltak magyar nyelvű Jánošík történetek. A feltételes mód azonban nagyon is indokolt, mivel jól tudjuk, hogy Ipolyi – a kor gyakorlatának megfelelően – átírta a hozzá került szövegeket, s mivel szlovákul is beszélt, nem zárhatjuk ki, hogy ő szóban forgót fordította magyarra. Ipolyi idézett gyűjteményében egyébként több, Nyitra környékére lokalizált mesét, mondát is találunk.

“Jánosik.

Ez igen jeles férfiú volt a monda szerint. Deákkorában tizenkét társával együtt agyonütvén tanítóját, erdőben lappangott. Az embereknek nagy hasznára volt; mert a szegényeknek és ügyefogyottaknak nagy segedelmet nyújtott. Ha valamely gazdag a vásárra ment és négy ökröt hajtott, kettőt elvevén tőle, annak adta, akinek egy sem volt. Ha a szegény deákok hazafelé útaztak, a posztót az egyik fától a másikig mérte nekik, de csak azoknak, akiknek jó bizonyítványuk volt. Sok, káros rablót és mérges állatot elpusztított.

Egyszer vendégsége közben megparancsolta társainak, hogy ugorjanak s a leghátulsó egész a fatetőig ugrott fel; míg a legelső alig emelkedett fel. Végre Liptóban elfogták, tudniillik borsót hintettek el egy térségen, odacsábítván, eltaszították s a szíjat, melyben megyőzhetetlen ereje rejlett, szeretője árulása következtében levágták.

Ekként Jánosik elvesztvén erejét, kegyetlenül kivégeztetett. Ezért az igen jeles férfiúért most is egy véka ezüstöt fizet minden évben Liptó vármegye.” (Ipolyi 1914, 440

Szinte egyedüli újabb forrásként tarthatjuk számon Mártonvölgyi László munkáit, aki a térség (szépirodalmi művek és a szájhagyomány alapján összegyűjtött, majd – a korszak néprajzi gyakorlatára már végképp nem jellemző módon – átfogalmazott) történeti mondáiból több válogatást is megjelentetett (Mártonvölgyi 1941a; Mártonvölgyi 1941b). A prózai népköltészetnek ez a feltűnő abszenciája a térségben természetesen egyértelműen a kutatás, egészen pontosan fogalmazva: a publikálás hiányosságának róható föl, s van rá remény, hogy rövidesen változik a helyzet. Ezt talán az is bizonyítja, hogy Morvay Juditnak, 1950-es évekbeli egészen más irányú gyűjtőmunkája során Béden négy mesét (Az ördögszerető; Jancsi és Juliska; Papucsszaggató királykisasszonyok; A hét gyerek) is sikerült följegyeznie (Morvay: EA-7157).

Népzene

A zoborvidéki községek nagyon gazdag néprajzi, népzenei hagyománnyal rendelkeznek. A népszokásokhoz kötött dallamokon kívül a magyar népdalkincs minden stílusára és számtalan típusára találunk itt példát. A népszokások gazdag tárházából ragadjunk ki egyet, melynek három hangon mozgó dallama a legősibb időkre utal.

Szóval, kiáltva:
Sardó gyűjjön, meleget hozzoon !
Énekelve:
Micsodai meleget, nyári meleget,
Hej, székecske bakocska, szőlő hëgyen dombocska,
A kolonyi lányok, mind a víztbe fútak,
Lapu alatt lapognak, csóvány alatt cicognak,
Szóval:
Ahány ürgeluk, pocikluk, annyi verëm búzájuk legyen kenteknek! Adjanak egy darab szalonnát!

(Zsére: Ág Tibor gyűjt., 1973)

Kodály Zoltán már a 20. század elején, egy 1906-os gyűjtése során felfigyelt egy kis hangterjedelmű, négy hangon mozgó (tetraton) dallamra, amelyet minden zoborvidéki magyar faluban ismertek.

Csak azt szánom bánom,
tőled el kell válnom,
Sok utánad való,
Járásom sajnálom.

(Bodok: Kodály 1976, 28)

Fejed-i fáj, vagy szíved fáj?
– Sem fejem fáj, sem szívem fáj,
Meghalok szíp Ilonajé,
Ilonának szípsígejé,
Sárga-bodor gyöngyhajajé.

– Fiam, fiam, Bálind vitéz,
Ne hajj meg szép Ilonajért,
Ilonának szépségejér,
Sárga-bodor gyöngyhajajért.

Csináltassál híres gyöngyöt,
Mind eljönnek a szíp lányok,
Szíp legények, szíp lejányok,
És köztök lesz szíp Ilona.

Csináltatott híres gyöngyöt,
Mind eljöttek a szíp lányok,
Szíp legínyek, szíp lejányok,
Nem ót köztök szíp Ilona.

– Fiam, fiam, Bálind vitéz,
Fejed-i fáj, vagy szíved fáj?
– Sem fejem fáj, sem szívem fáj,
Meghalok szíp Ilonajért,
Ilonának szípsígejért,
Sárga-bodor gyöngyhajajért.

– Csináltassál híres kertet,
Ültess bele virágokat,
Mind eljönnek a szíp lányok
Szíp legínyek, szíp lejányok,
És köztök lesz szíp Ilona.

Csináltatott híres kertet,
Ültetett bele virágokat,
Mind eljöttek a szíp lányok,
Szíp legínyek, szíp lejányok,
Nem ót köztök szíp Ilona.

– Fiam, fiam, Bálind vitéz,
Fejed-i fáj, vagy szíved fáj?
– Sem fejem fáj, sem szívem fáj,
Meghalok szíp Ilonajér,
Ilonának szípsígejér,
Sárga-bodor gyöngyhajajért.

– Csináltassál hírharangot,
Húzast meg a halálodra,
Mind eljönnek a szíp lányok,
Szíp legínyek, szíp lejányok,
És köztök lesz szíp Ilona.

Csináltatott hírharangot,
Meghúzatta halálára,
Mind eljöttek a szíp lányok,
Szíp legínyek, szíp lejányok,
És köztök ót szíp Ilona.

Megcsókolta, megölelte,
És magához bëfogadta,
És soha többé
El nem bocsátotta.

(Zsére: Ág Tibor gyűjt., 1960. In Ág–Sima 1974, 167)

A “Révész-dallamkör”-höz tartozik az a 15–16. századi európai eredetű dallamtípus, amely a zoborvidéki lakodalmi szokások közt a manyasszony búcsúztatóhoz kapcsolódik.

Felnyőtt az út mellett két szál majoranna,
Nem szeretyi földjét, el akar bujdosni,
A naptó, a holdtó búcsút akar vennyi.

Búcsúzz, Mónyi, búcsúzz, apádtól, anyádtól,
Apádtól, anyádtól, leánybarátyidtól,
Leánybarátyidtól, leány te magadtól.

(Menyhe: Szíjjártó Jenő gyűjt. 1954)

Néptánc

A tudományban kialakult tévképzet szerint a térségnek nincsenek jelentősebb tánchagyományai. Ennek ellenére az utóbbi évtizedekben itt végzett néptáncgyűjtések során viszonylag gazdag anyagot sikerült dokumentálni. Elsősorban a női táncok (‘körtánc’, ‘karikázó’, ‘köröző’, ‘asszonyok körtánca’, ‘zöldágtánc’), verbunkok és csárdások helyi variánsait sikerült rögzíteni. A női táncok megjelenése elsősorban különböző szokásokhoz (pl. pünkösdi királyné választás, morena kivitele, villőzés, sárdózás stb.) kapcsolódik. A táncok mozgáskultúrája a Zoboralján általában viszonylag szegényes. A verbunkok esetében például gyanítható a mesterségesen betanított műtánc eredet (pl. ‘cserkészverbunk’). A hagyományos tánckultúra elszegényedésére és az idegen táncok (polka) megjelenésére nagy hatássa voltak a 20. század első évtizedeiben megjelent fúvószenekarok. Zsérén ma is ilyen zenekar (parasztbanda) működik.

Néphit

A zoborvidéki magyar néphitnek elsősorban azokról a vetületeiről vannak ismereteink, amelyek valamilyen szokáshoz kapcsolódnak. Így rendkívül gazdag gyűjteménnyel rendelkezünk a halállal kapcsolatos hiedelmekből, továbbá az egyes naptári ünnepekhez (Luca, Szent Iván stb.) kapcsolódó babonás képzetekből.

“Ötven éve lehetett, lakodalomra készűtünk. Minálunk csütörtökön szoktak híni a lakodalomba az embereket. Azok a dorozsbák hítták a népet, azok a vendéghívogatók. Szerdán este ott vót nálunk a nővérem is, ő vót a menyasszony, a vőlegénye is ott vót. A nővérem csinátta a rozmaringot.

Akkor valaki az ablak alatt háromszor sóhajtott nagyokat. Én is hallottam. Akkor bódogult apám még élt, de az első felesége meg vót halva, a nővérem édesannya. Akkor mink kiszalattunk, hogy mi ez a sóhajtás. A kerítésünk ilyen botfélékből vót, fából, de az úgy pattogott, ropogott, hogy csak! Édesapám elkezdett sírni, hogy ez az első felesége. Monta, hogy visszagyött megnézni a lányát, a menyasszonyt. Én is ott vótam, hallottam a sóhajtást, meg a kerítés ropogását.” (Barslédec: Virt 1987a, 115)

Az egyes természetfeletti lények, illetve természetfeletti erővel felruházott személyek zoborvidéki hiedelemrendszerét már jóval hézagosabban ismerjük.

Népi vallásosság

A térség lakossága gyakorlatilag egyöntetűen római katolikus vallású. A naptári ünnepekhez kapcsolódó szokások, igaz gyakran “pogány” elemekkel átszőve, de alapvetően a keresztény egyházi év, a keresztény (esetünkben most konkrétan a római katolikus) liturgia alapján szerveződnek. A vidék népe vallásosnak mondható és Zita Škovierová, illetve Tátrai Zsuzsanna nyolcvanas évek végi tudósításai, miszerint a vallásos élet visszafordíthatatlanul kopik ki, mára nem igazolható (Škovierová 1983; Tátrai 1990). Mindeközben úgy tűnik, hogy amíg a vallásos élet nyelve korábban a magyar volt (ily módon a vallásgyakorlás egyszersmind bizonyos fokú anyanyelvmegőrzést is jelentett. Vö. Czövek 1990), mára több zoborvidéki településen a szlovákra váltott.

A zoborvidéki magyarok elsősorban a közeli búcsújáró-helyeket látogatták és látogatják. Ezek között is kiemelten kell kezelnünk a pogrányi búcsújáróhelyet, amelynek kialakulása szinte a szemünk előtt zajlott, hiszen 1942-ben a pogrányi, gesztei és bodoki hívek áldozatkészségének köszönhetően vált Jézus Szíve zarándokhellyé. Azóta a Szent Szív ünnepét követő vasárnap szentségi körmenetet tartanak a vidék hívő magyarsága részvételével (Madar 1989, 65).

Korábbi kutatásokból tudjuk, hogy a két világháború között elsősorban Nyitrára, Tapolcsányba, Selmecbányára, Máriavölgybe, Sasvárra, továbbá Mariazellbe, Csatkára, Márianosztrára jártak búcsúba. A második világháború után egyre nehezebbé vált hivatalosan a búcsújárásokat megszervezni, ezért kirándulás címén utaztak el egy-egy falu asszonyai a búcsújáróhelyekre. Bizonyítják ezt többek között a zoborvidéki magyar falvak lakóházaira oly jellegzetes szoborfülkék, bennük a különféle búcsújáróhelyeken vásárolt Jézus-, Mária- és Szentcsalád-szobrokkal. Ilyen szoborfülkék még a hatvanas években épült házakon is természetesek, ami a nagyfokú vallásosság bizonyítéka. Itt említem meg, hogy L. Juhász Ilona kutatásainak köszönhetően tudjuk, a térség falvaiban nemcsak a lakóházakon, hanem az adott települések temetőinek síremlékein is feltűnően gyakoriak a szoborfülkék. Az ezekben található gipsz- vagy porcelán szobrok szintén búcsújárások alkalmával kerültek a faluba. Igaz, hogy a körmeneteket szintén nem engedélyezték 1989 előtt a hatóságok, de a hívők az egyes körmeneteket a templom körül vagy a templomban rendszeresen megtartották. Az utóbbi tíz évben viszont ismét vannak processziók, s ez alkalomból a házak homlokzatán lévő szoborfülkékben is meggyújtják a lámpát. Végezetül a vidék rendkívül gazdag vallásos hagyományvilágából az úrnapi körmenetet mutatom be Madar Ilona közleményére (Madar 1989, 66-68) és saját kutatási eredményeimre támaszkodva. Az úrnapi körmenetet (Alsóbodokon ’bujdajárás’-t) lényegében minden faluban megtartják ma is. Amint már fentebb említettem, a kommunista diktatúra időszakában a hatóságok nem engedélyezték az egyházi körmeneteket, így a hívők a templomban, illetve legfeljebb a templomkertben rendezhették meg az úrnapi körmenet is. A pünkösd utáni tizedik napra, csütörtökre eső Úrnapját általában az azt követő vasárnap tartják, de vannak falvak (pl. Zsére), ahol napján kerül sor rá. Zsérén az úrnapi körmenethez szükséges négy lombsátrat (’hajlok’) az utcákon amúgy is meglévő kis kápolnák, mezei oltárok elé állítják. Egyébként ezeket a lombsátrakat (másutt ’bujdok’-nak, ’bujdi’-nak is nevezték a térségben) úgy helyezték el, hogy érintésükkel a körmenet a település fő útvonalait be tudja járni. A lombsátrakat általában az a család (illetve annak rokonsága és a szomszédság) készítette, amelynek háza elé került. A községi erdőben vágtak szép, fiatal, egyenestörzsű fákat, ha egy mód volt rá gyertyánfát. Ezek képezték lényegében a sátor vázát. A földbe ásott tartófákat a  férfiak husángokkal befonták úgy, hogy az eleje teljesen nyitott maradt. Az asszonyok a szőlőben található dús ’bujdéfü’-vet sarlóval vágták, majd batyuzó lepedőbe (’ponyva’) kötve hozták be a faluba és a már körbefont lombsátrat befedték vele. A leányok ’tisztesfü’-vet gyűjtöttek, szintén hasonló célból. A rokonság, szomszédok minél több és minél szebb virágokkal díszítették a sátrat, ugyanis versengtek is a faluban, hogy kié lesz a szebb bujdok. A lombsátor hátsó falához egy asztalt helyeztek, amit fehér terítővel takartak be. Ezeket a terítőket általában aranyosmaróti apácákkal ’íratták ki’ és varratták. Erre a provizórikus oltárra a család  legszebb szobrait, szentképeit, feszületeit tették, továbbá gyertyákkal, virágokkal díszítették. Az asztal elé egy kisebb zsámolyt helyeztek, szintén fehér terítővel lefedve. Erre térdelt a körmenet alkalmával a pap. A processzió a szentmise után indult a templomból. A menetet általában az egyháztanács elnöke vezette, kezében feszülettel. Utána a férfiak, majd a legények következtek a Jézus Szíve-képpel. Mögöttük a lányok fehér ruhában egy Mária-szobrot vittek. A szobor derekára annyi fehér szalagot kötöttek, ahány eladósorban lévő leány volt a faluban. Ez utóbbiak a körmenet alkalmával egy-egy ilyen szalag végét fogták (Barslédecen és Gímesen szalagos lányok-nak nevezték őket). A lányok csoportját a tömjénnel füstölő egyházfi követte. A baldachin alatt haladó és az Oltáriszentséget vivő pap előtt a kislányok virágszirmokat szórtak a földre. A papot a falu felnőtt népe követte, majd a sort a fúvószenekar zárta. Amerre a körmenet haladt, a házak ablakaiban gyertyát gyújtottak, a házak oromfalában lévő szoborfülkékben szintén meggyújtották a gyertyát, illetve újabban felkapcsolják benne a vezetékes villanyégőt. A pap minden egyes lombsátorba bement és letérdelt. Amíg ő benn fohászkodott, a nép kinn csöndben figyelte. Miután a körmenet visszaért a templomhoz, a  lombsátrakat szétszedték, több helyütt faanyagát elárverezték. A kisgyerekes családanyák, idős asszonyok igyekeztek a sátrak lombjából, virágjából hazavinni, mivel azt gyógyerejűnek tartották.

A térség szakrális kisemlékekben is gazdag. A falvak határában és belterületén számtalan út menti kereszt, képoszlop, kis kápolna, szentek (főleg Orbán, Nepomuki Szent János és Vendel) szobrai, továbbá lourdesi barlangok hirdetik az ottlakók mély vallásosságát. Széleskörű európai hagyományai vannak a települések határában felállított vörös és fehér kereszteknek. Eredeti jelentésüket és funkciójukat azonban a mai napig homály fedi, miközben szinte mindenütt szerteágazó eredmagyarázó mondák kapcsolódnak hozzájuk. A most szóbanforgó térségben, Gímes határában is találunk egy-egy vörös és fehér keresztet2.

“Mikor itt vótak a törökök és nagyon nagy harc vót. És ugye ahun van a fehír kereszt, ott közel van a várhoz, nincs messze tőle, ott olyan pusztás van, és ott nagyon sok ember elveszett, a mefajtánk. Annak az emlíkire tettek oda keresztet. Az a kereszt még meg van mindig. Hogy ott estek el a fehírek, ezír fehír kereszt. És a veres kereszt…? Az pedig jó messze van, a vártó. Olyan hármas kis hegy van ott és ott az a veres kereszt meg azí van, mer ott nagyon sok török elveszett. Nagyon sokan elestek és annak vót az emlíkire egy kereszt felépítve. De én ott nem vótam, mer az messze van tőlünk. de hát annak az emlíkire van az a veres kereszt…

(…) Itt vót egy plébános, Farkas László, az egyszer kivezetett oda [a fehér kereszthez. L.J. megj.]bennünköt, mint proseciót, a nípeket és akkor ott tartotta a litániát. Ott imádkoztunk, mint római katolikusok és ő akkor ott megszentőte és szípen elgyüttünk haza… Vasárnap dílután, szentmise után mentünk oda. A litániát ott vígeztük… Ő is gyütt! A pap is gyütt föl velünk gyalog! Olyan jó másfél óra hosszát megtartott míg odaírtünk.

(…) Nem tudom, milyen fölirat van ott, mer a kereszt má tönkrement. Olyan tíz vagy tizenkét éve egy ember csináltatott oda újonnan egy másik keresztet, hogy az ne vesszen el. Az az emberke má meghalt. Ott nincs semmi felirat, csak az, hogy ki csináltatta, hogy csináltatta Sipos Mihály, ekkor és ekkor, csak az…”

(Gímes: Balla Mihályné Molnár Julianna, sz. 1922. Saját gyűjt. 2001)

Figyelemre méltóak a főleg Béden és Menyhén látható, gondosan faragott, szoborfülkés, fából készült út menti és temetői nagykeresztek. A nyilvánvalóan azonos mester kezemunkáját dícsérő alkotások a 20. század első évtizedeiben készültek. Erre vall a menyhei templomkertben álló kereszt szárára erősített fém tábla felirata, amely egyúttal egy sajátos házasságkötési formát (két fiútestvér leánytestvéreket vett feleségül) is dokumentál:

“DÍCSÉRTESSÉK
AZ ÚR JÉZUS KRISZTUS
MINDÖRÖKKÉ: AMEN.
ISTEN DICSŐSÉGÉRE
ALLÍTATTA LISZY JÁNOS
ÉS GÉZA FIVÉREK ÉS
NEJEIK. DOBOS MAGDOL
ÉS ÁGNES TESTVÉREK.
1925. ÉV ÁPRILIS 13.

VARGA FERENCZ
SÍREMLÉK GYÁRTÓ
EGERSZEG. KUNA
VINCE MENYHE.”

Mivel Nyitraegerszegen hasonló típusú kereszteket nem sikerült megfigyelni, feltételezhető, hogy a nyitraegerszegi ’síremlék gyártó’ a feliratnak szolgáló fémtáblákat szállította, míg magát a keresztet a menyhei Kuna Vince faragta.