Megemlékezés a Vezekényi csata 360. évfordulója alkalmából

Megemlékezés a Vezekényi csata 360. évfordulója alkalmából

Megemlékezés a Vezekényi csata 360. évfordulója alkalmából

az oldal szerkesztés alatt

György Ferenc atya, ipolybalogi plébános szentbeszéde

György Ferenc atya, ipolybalogi plébános szentbeszéde


Főtisztelendő Püspöki Helynök Atya, 
nagyméltóságú megyei Alispán Úr,
nagykövetségi Tanácsos Úr, 
a Szent György Lovagrend  Kancellárja és Felvidéki Nagypriorja,
vitéz  urak és hölgyek,
kedves Testvéreim, kik itt jelen vagytok!

Megható és kedves eseményre jöttünk össze  Nagyszombatba, ide erre a szent helyre, amely dicső múltunknak egy kis részét, darabkáját őrzi. Elsősorban emlékezni jöttünk,  azonban minden emlékezés erősebbé is  tesz bennünket ezért  ezt a „hely szelleme” adta erőt is szeretnénk  lelkünkbe fogadni, majd magunkkal vinni.
   Mielőtt elkezdeném elmélkedésünket, engedjék meg, hogy két most született gondolatot megosszak Önökkel: amikor az ünnepi szentmisére díszmenetben elindultunk, észrevettem a templom főoltárán egy évszámot, 1640-et, amely dátum a templomépítés befejezésének dátuma, arra gondoltam, hogy vajon tudta-e, sejtette-e a templomépítő gróf Esterházy Miklós, hogy ebben a templomban, ennek kriptájában rövidesen lakást vesz reményteljes fia, László? A második gondolatom pedig ez volt: milyen felemelő és nagyszerű lehetett ezelőtt 360 évvel az a főúri temetés, mikor a négy nemes ifjat temették, és mennyire egyszerű a nagy eseményre történő mai megemlékezés, amely  azonban értékében nem kevesebb, hiszen ugyanolyan szeretettel és hálával gondolunk ma is és mindenkor hőseinkre.
   Immár 360 éve, hogy 1652. augusztus 25-én a nagyvezekényi síkon véres csatában csaptak össze a törökkel a magyar  királyi hadak. A török ellen vívott küzdelemben háromszoros túlerőben lévő sereget vert szét az érsekújvári főkapitány, Forgách Ádám által vezetett 800-1000 fős magyar sereg. A csatáról részletes leírással Esterházy Pál naplója számol be, írója  ugyan nem volt ott a helyszínen, de közvetlen értesülései nyomán a csata legrészletesebb leírását alkotta meg. A Vezekény melletti  ütközetben az Esterházy család négy tagja halt hősi halált, közöttük a néhai nádor, Esterházy Miklós legidősebb fia, az ígéretes tehetségű, huszonhat éves Esterházy László valamint Esterházy Ferenc, Esterházy Tamás és Esterházy Gáspár.
   A csatában  elesett négy  Esterházy gróf  temetése 1652. november 26-án volt  nagyszombati Keresztelő Szent János székesegyházban. A csatában elesett Esterházyakat (Lászlót, Ferencet, Tamást és Gáspárt) nagy pompával temették el, a temetés egyúttal fényes bizonyítéka volt  azon nemesi nagyságnak is, hogy a pogány török elleni harcban az Esterházy főúri család hozta a legnagyobb áldozatot. A három hónappal a csata után lezajlott fényes temetésen ott volt a magyar főnemesség színe-java. „Vörös posztóval földig béborított” társzekereken érkeztek a koporsók, melyeket Esterházy Pál naplója szerint mintegy 5 ezer lovas vitéz kísért. Őket fáklyás siratók követték, panaszos hangon énekelve. A koporsókat az Esterházy Miklós által emelt nagyszombati Keresztelő Szent János templomban ravatalozták fel. Az oltár előtt pazar „castrum doloris” (szó szerint: „fájdalom vára”) magasodott. Ez fából és papírmaséból alkotott, díszletszerű építmény, oszlopokon nyugvó baldachin volt, a főúri temetések elmaradhatatlan kelléke. A csanádi püspök latin, a pécsi püspök pedig magyar nyelven magasztalta az Esterházy fiúk hősies önfeláldozását,  majd a gyászzene búgó hangja mellett, sorra a családi kriptába eresztették a négy ónkoporsót.
   Ennyit a történelemből, de sokkal több, amit nekünk üzen ez az esemény: tanít bennünket  Egyházunkat, keresztény vallásunkat, valamint  hazánkat és  népünket szeretni mindig és mindenkor, legdrágább elveinket sohse föl ne adni, kincseinket szét szórni nem lehet… Mert a gonosz minden időben ezeket támadta és támadja, szerette volna és szeretné elragadni a legdrágábbakat, azt akarja, hogy értékeinktől megfosztottak, gyökértelenek legyünk .
   Most egy csatára emlékezünk, viszont tudjuk, hogy a keresztény  egész élete harc, csatározás. Harc az önmagunkban levő rosszal, hajlamainkkal, a világban levő rosszal, csábításokkal és önmagával a gonoszság fejedelmével, akinek a mi elveszejtésünkre emberei, eszközei, alkalmai és lehetőségei voltak, vannak és lesznek.
   Mit mond a történész  a vezekényi csatáról? Ki győzött? Nem csupán nézőpont kérdése, tudni illik: ha  felőlünk nézzük,  mi győztünk, a törökök oldaláról nézve pedig ők győztek. Kérdezhetnénk ezt  minden ilyen esetben. Ki győzött pl. Jézus esetében? Ő vagy a korabeli  zsidó elöljárók? Ki győzött vértanúink esetében? Ők, vagy az őket üldöző, kínzó, gyilkoló mindenkori istentelen  hatalom? Mi mindig azt valljuk, hogy a vértanuk, az igazak kiontott vére a legjobb öntözővíz, melynek nyomán új élet fakad a földön (Tertulliánusz). Talán a vezekényi csatának köszönhető, hogy a török nem jutott el Nagyszombatba, ide erre a szent helyre, mert az ott harcoló és akár elesett  hősök példája erőre serkentette a többi harcoló magyart, és nem nyugodott belé  helyzetébe, mely szerint  itt vannak  a törökök több mint 120 éve és itt is maradnak, fogadjuk el ezt a helyzetet…! Nem, nem, soha! Nekik takarodniuk kell szülőföldünkről, hazánknak szabadnak kell lennie…
   Mivel a keresztény élete állandó harc, ezért most nem ülhetünk tétlenül a babérjainkon. Ugyanis  örök ellenségünk azon dolgozik, hogy mi, Isten megváltott gyermekei ne üdvözülhessünk. Ezért megragad és felhasznál minden eszközt, minden alkalmat és minden lehetőséget. Manapság pl. a tetszetős liberalizmus, a szabadosság az egyik fő eszköze. Szabadságnak álcázza a lázadást, szolgaságnak titulálja az engedelmességet. És sajnos sok ember elhitte és továbbra is elhiszi, elfogadta és ezután is az ő kínálatát. Napjainkban tömeges a hitehagyás – Isten igazságainak semmibe vétele, féktelenül tombol az erkölcstelenség – Isten parancsainak elvetése! És ami még fájdalmasabb, hogy mindez teljesen normálissá vált napjainkban. Sőt, amint Szt. Pál apostol írja a filippiekhez írt levelében: sokan azzal dicsekszenek, ami másoknak szégyene.
   Állandó próbatételek és  kihívások előtt állunk, de nem feledhetjük, hogy bennünket, keresztényeket elsősorban  nem az  emberi törvények, hanem  az isteni törvények irányítanak,  ezért vigyük mindig Krisztus elé az egyik-másik törvényt, előírást vagy  szabályt, és  kérdezzük meg Tőle: Uram, ez egyezik-e  a Te törvényeddel? Te ezt így tennéd?  Innentől kezdve  nincs többé  kétely, nyilvánvaló lesz,  hogy mi a mi teendőnk!
   Köztudott, hogy keresztény seregeink a csaták, ütközetek előtt szentmisén vettek részt, legtöbbjük meg is áldozott, és  természetesen mindenek előtt meggyónt. Katonáink tehát a kegyelem állapotában  vívták  a harcot. Történelmi tény, hogy akkor kezd az ember az ellenséggel paktálni, ha rabja lett valamilyen bűnös szenvedélynek, vagyis tartósan bűnben él. És ez ma is igaz: ha nem tiszta az ember  lelkiismerete, a szabados eszmék vonzóvá, tetszővé kezdenek  válni. Következő tanulságunk tehát ez legyen: Ne tűrjünk meg a lelkünkben bűnt, éljünk a kegyelem állapotában. Ekkor látásunk  kitisztul,  látjuk a dolgok igazi értékét  és ki is állunk  mellettük.
   További segítsége volt küzdő őseinknek a Boldogságos Szűzanya. Nem hiába vagyunk a Nagyboldogasszonynak felajánlott ország és nép, Nagyasszonyunk mindig mellettünk állt harcainkban. Milyen szépen mondta ezt felajánlási imájában Esterházy Miklós nádor, – aki ugyancsak ennek a székesegyháznak kriptájába van eltemetve, – és ajánlja minden korok magyarjainak a Szűzanya tiszteletét, mert az igazi Mária-tisztelet megvéd bennünket minden külső és belső ellenségtől, amely Egyházunkat vagy hazánkat támadná.
   És ha a túlerő, vagy  a harc kimenetele úgy hozta, hogy a harcos  elesett az ütközetben, hősi halottként, pontosabban halálában is hősként ünnepelték őt az élők. A haza védelme szent ügy, ezért elesni, meghalni nagy áldozat, a szeretetnek  legmagasabb foka, amint Jézus mondta. Ily formán hőseink vértanuk. És nemcsak az Esterházy hercegek, de minden csatában-elesett vitézünk a mi mártírunk. Bölcsen és mély hittel példázta ezt a meggyőződést  az a tény, hogy hőseink temetésekor nem fekete gyászdrapériával fedték le koporsóikat, hanem a vértanúk vörös posztóját terítették rá hősi tetemeikre.
   A vezekényi  csata egy volt a sok törökkel vívott  ütközet közül, igaz, hogy sok  csatát el is vesztettünk, azonban  a végső harcot,  a háborút végül is megnyertük. Ez meg azt üzenje, hogyha itt-ott el is vesztünk egy-egy ütközetet a lelkünkért, üdvösségünkért vívott harcainkban, de ha felkelünk és újra neki lendülünk, végül biztosan  győzni fogunk.
   Emlékezni jöttünk Nagyszombatba,  látva hőseink nagyságát és érdemeit, nem csupán szemlélők voltunk, hanem tanulékony kései testvérek is, akik az érettünk meghalt, életüket feláldozó hőseinktől azon kívül, hogy példájukat láttuk,  közbenjárást is nyertünk. Ők már ott állnak Krisztus Király égi seregében, méltón ünnepelnek, mert életük csatáját megnyerték.
   Egyszer egy katona az elesett hős sírkövén köszörülte kardját abban a reményben, hogy ő is olyan  hős lesz. Látta ezt parancsnoka és megjegyezte: nem elég kardodat köszörülnöd  e hős sírkövén, szükséges az ő hősi lelkületét is megszerezned…! Mi most – képletesen szólva – nem csak  kardunkat köszörültük nagyra becsült szabadsághőseink sírkövén, nem csupán múltjuk, nemesi életük és hősi haláluk  nagysága felett gondolkodtunk el és  közben  őket  dicsértük. Nem, ez kevés lenne. Hanem szükséges, hogy bátorságukat, hősiességüket, haza- és istenszeretetüket is átörököljük tőlük. Ekkor lesz hasznos és nem csak méltó, a mi ünneplésünk,  ittlétünk.
   Szentmisémet elsősorban  elesett hőseinkért mutatom be, de magunkért is imádkozom, hogy mindannyian jó harcot  vívjuk, hogy hitünket megőrizzük és higgyük el, hogy ezért reánk is égi, hervadhatatlan koszorú vár a mennyben, hőseink, szentjeink társaságában.
   Amen.