Levél Tamperéből

Levél Tamperéből

Úgy két éve több hullámban néhány száz, sőt ezer elektronkus levelet küldtem az emigráns magyarok címére. Arra kerestem választ, hogy miért is fontos számukra a gyökereik megtartása. Csak néhány százalékuk válaszolt. Az alábbi levél írőja tanár úrnak szólít, ezt később tisztáztuk, hogy nem vagyok tanár sem tanító.
És íme a levél:

Tisztelt Tanár úr (talán nem tévedek), kedves Testvérem!

Nem tudom pontosan, honnan vette e-mail címemet, de sorait olvasva késztetést érzek minden alkalommal, hogy válaszolnom kell. De mit is tudhatnék én mondani, aki csak 23 éve élek Finnországban? Ez az ország nem emigrációs ország, rövid – független – történelme (1917 óta létzezik az önálló finn állam) nem fogadott be idegent, s ha mégis, nagy oka kellett arra, hogy igen. Ilyen volt például a házasság. Kevesen vannak nagy öregjeink, de azok mindegyike példaképe annak: hogyan lehet megmaradni az elszakítottságban. Néhány éve temettük – 90 évesen – Rácz Pista bácsinkat. Toketerebesen született, Sárospatakon és Budapesten tanult, mert "kitoloncolták" szüloföldjérol. Pozsonyban lett újságíró, mert Magyarország is "visszatoloncolta".

Fénykézezogépével, mint a középkori magyar diákok, bejárta Európát, megszállottan fényképezte a múzeumok feledoben lévo kincsit. A finn honvédelmi háborúban önkéntesként vett részt, ott is vele volt fányképezogépe. Ez adta neki "második hazáját" és itt találta meg élete párját. Idős napjaiban, reggeli sétáin a finn erdokben a Kalevela sorait mormolgatta, s kereste, hogyan is mondaná azt, magyarul! O volt a Kelevala harmadik fordítója, mert "végigízlelgette" az egész eposzt. 90 éves születésnapján – szuk baráti társaságban – vele lehettem, vicceket mesélt, s mivel látását is elvesztette addigra, hang után azonosított minket, s mivel velem ritkán találkozott, kérte, hogy arcomat végigtapinthassa, megállapítva, hogy bajuszom ugyanolyan bozontos, mint amire emlékezett. Pista bácsi hamvait háromszor temették el, egy részét itt, Finnországban, egy részét Sárospatakon, egy részét pedig Toketerebesen. A negyedik, ma is élo Kalevala-fordító Szente Imre bács, Svédországban, teljes szellemi (és magyar) frisseségben. Ha társaságba megy, mandolinját viszi magával, s o a nótafa.

A finn festomuvészet nagy öregje Mikola Nándor, ugyancsak a 90 évén túl. A finn festészeti Akadémia és a aöztársaság elnöke professzori címmel ruházta fel. Nagybánya szülötte. Második feleségével él, az elsot régen eltemette, az elso finn, a mostani svéd anyanyelvu, de mindkettovel magyarul beszélt, beszél. Megtanította oket. Dr. Molnár Rudolf teológiai tanulmányai alatt szeretett bele Finnországba és finn feleségébe. Késobb itt lett teológiai tanár is, s tanította a finn teológián Károli Gáspárt, Szenczy Molnár Albertet, Révész László püspököt. Finn felesége lefordította finn nyelvre a magyar református énekeskönyv nagy részét, saját költségén kis példányszámban ki is nyomtatta, és Turku város nyugdíjasait magyar zsoltárokra tanítja, énekelni. Bíró István kertészmérnök alapította Finnországban az elso mezógazdasági szakképzo (gazdaképzo) szakoktatási intézményt. Az északi sarkkör felett, a Lappföldön élt, és a finnek nagy "megbotránkozására" kifundálta és kinemesítette, hogy ott rozst lehessen termeszteni! Nevet rajta, hiszen hol van még olyan kedvezo feltétel, hogy három hónapon keresztül 24 órán át süssön a Nap?

A finn énekesno és zongoramuvész Sole Kallioniemi (hét éve körül temettük el) Magyarországon ismerte meg Garam doktort, elso férjét. A német megszállás után, Budapest ostroma elott az utolsó diplomáciai konvollyal hagyták el Magyarországot. Hazaérve itt, hazájában másfél évig internáló táborba zárták, családjával együtt. Fia, Garam Lajos itt tanult meg beszélni. Sole "néni" tökéletesen beszélte (megtanulta) a magyar nyelvet, s mivel – második fiuk megszületése után – nemsokára egyedül kellett nevelnie gyermekeit, kettos identitással tette ezt, a finn környezetben magyarrá nevelte a fiúkat. Sole maga fordított, Kodály kórusmuveit népszerusítette finn szöveggel, a Mester jóváhagyásával. Magyar népdalokból készített nyomda alá komoly gyujteményt, a szöveget mindkét nyelven közölve! Garam Lajos hegedumuvész lett, finnországi diplomája után Budapesten a Liszt Akadémián is diplomát szerzett. Garam Lajos ma a Sibelius Akadémia hegeduprofesszora, elsoként Finnországban hegeulésbol doktorált. Amikor találkozunk, magyarul (is) beszélgetünk. Töri ugyan a nyelvet, de érti, helyesírása szinte semmi, de vallja, hogy magyar (is).

Dr. Szalay Sándor nagytiszteletu úr közel negyven évig Münchenben szolgált, a magyar emigrációs gyülekezet lelkipásztoraként. Finn felesége huségesen osztotta meg életét, a számára kétszeresen is idegen (német, magyar) nyelvi környezetben. Nyugdíjas éveikre Finnországba telepedtek, beszélik egymás nyelvét, ez tehát Sándor bátyámnak sem volt nehéz, de egymás között inkább magyarul beszélnek, gyermekeikkel, unokáikkal ugyancsak.

Benedekné Dr. Szoke Amália erdélyi, Brassó közelébol. Bukarestben végzett geológus, hosszan ott kutatta az erdélyi hegyek titkait. Férje, az azóta elhúnyt Benedek László Finnországba hozta. Itt megtanulta a nyelvet, felnott fejjel elvégezte (itt) finn nyelven a történelem szakot, s évtizedes kutatómunkával dolgozta fel Erdély és Fenno-Skandinávia katonai és diplomáciai kapcsolatrendszerét három évszázadra visszamenoleg. A vaskos könyv eloször magyarul jelent meg!

Ezek után mit mondhatok én? Kolozsvár szülötte, Debrecen neveltje, édesapám révén mátyusföld/csallóközi, édesanyám révén félig zalai, egyenes oseim között Szenczi-Molnár Albert és Károli Gáspár, élek a dicso elodök által rám hagyott elkötelezetttséggel, Finnországban, Tampere hegedutanáraként, a Finnországi Magyarok (kis) Egyesülete alapítójaként és elnökeként, magyar és finn állampolgárként, magyar családban. Fiam, lányom anyanyelveként beszéli a magyar nyelvet, de iskoláikat finnül végezték, fiam nyelvész lett, lányom pszichológus. Lányom esküvoje a nyáron lesz, de leendo férje telefonon már magyarul "dadog" Debrecenben a nagyszülokkel, s egymás közti beszélgetéseinkben is (a fiúval) egyre többet tudunk magyarul (is) beszélni.

Tisztelt Tanár Úr!

Elmondtam azt, amit páldaértékunek tartok, de a Zoboralja megmaradásának gondjaira nem Finnországban van a "recept". Én azt hiszem, hogy az ottaniak megmaradni akarásához a példaképet a moldvai csángóknál kell keresni. Ok, Szent László és Szent István királyaink nevével ajkukon tartják archaikus magyar nyelvüket, osi kultúrájukat, hitüket, vallásukat.
Visszaemlékezem megboldogult szüleimre. Sok mindent nekem, nekünk sem az iskolában tanítottak. Ha gyermek tudja, hogy "elei" voltak, nem csak népi és újkori hosök, hanem Attila, Hunor és Magor, Árpádházi királyok sora, Lehel vezér, Rákóczi, Rodostó, akkor megmarad benne felnottként is, mivel tartozik származásának. Apaként tapasztalatból tudom, minél régebbi történet "a mese", annál jobban hat. Át tudom érezni, hogy a kisebbségi sors megkeseríti az életet, elfedi a gondolatokat, elvész a mindennapokban a hovatartozás. Modern korunkban ennek a veszélye fokozott. De a legendáknak, amik a miénk, óriási ereje van, ebben én magam is hiszek. Gondolom, a megmaradás útját nem azzal járjuk, ha újkori sirámainkat éljük meg, inkább fordítva, a velünk, szüleinkkel történteket könnyebb elviselni, ha tartást ad magyarságunk több, mint ezer éve.

Hozzátenném: minél kisebbségebb kisebbségben él valaki, annál nagyobb közösségi érzés alakulhat ki benne, ha tudja: esete nem egyedi. Nekem erre legszebb példáim a Bulgáriában a török idok és Rákóczi bújdosói kései ivadékaival való találkozás, akik büszkék magyar eredetükre, a Baltikum kicsiny Magyarsága, akik Kárpátaljaiak tulajdonképpen, s van köztük, aki évtizedekig nem beszélt magyarul, mert nem volt kivel, de az elnyutt Petofi kötetet naponta olvasta. Az újzélandi Somogyváry Eta néni, aki negyven évig nem beszélt magyarral, de amikor eloször jött "haza" Európába, s a vonaton véletlenül találkoztunk össze, bennünket megszégyenítoen hibátlan magyarsággal tudott beszélgetni velünk (párommal elso alkalommal kaptunk útlevelet "nyugatra"), o mondta, hogy az anyanyelvet elfelejteni nem lehet, ha csak valakinek annyit nem jelent, hogy lemond róla. Akkor is, ha egy kis borönddel kellett annakidején menekülnie. Sajnos, negatív példát is látok boven, de a Teremto megadta a lehetoséget (az erot nem biztos) a jó és nem jó között választani.

Tanácsot adni nem tudok. De egy címet igen. Németországban él Klement Kornél bá az idős palóc. Ő gyermekeit és azok kortársait már másod-, egyeseket harmad-generációsként fogott össze a cserkészetben. Vele érdemes konzultálni, ot megkeresni, akár rám, tanácsomra való hivatkozással. E-mail címe: amb-kk@t-online.de

A levelezéshez sok szerencsét kívánok, s a zoboraljaiaknak azt üzenem, múltunk kötelez, és mától fogva egy finnországi imádsággal több hangzik el érettük, magyarságukban való megtartatásukért.

Tisztelettel és testvéri szeretettel

Tanító Béla
egy – nem bennszülött – magyar Finnországból

2002. 5. 25.