Levél Helsinkiből

Levél Helsinkiből

Levél Helsinkiből

Kedves Balkó Gábor!

Elolvastam levelét, – meglepödve cimemnek megszerzésén – megpróbálok válaszolni, úgy ahogy tudok. Nehéz válaszolnom azért is, mert ez a téma elkerülhetetlenül kapcsolódik politikához. A politika mindig veszélyes vizekre tereli az embert. Én ettöl óvakodom, vagyis nem foglalkozom politikával. Ezért lehetséges, hogy gondolatom, véleményem nem kielégítö.

Finnországban élö képzömüvész vagyok. Harmincnégy éves. Budapeströl indultam északra tizenegy évvel ezelött, miután megismerkedtem leendö feleségemmel. Családom nagyrésze külföldön él. Ötvenes-hatvanas években hagyták el az országot többnyire politikai okokból. Franciaország, Belgium, Kanada, Libanon, Haiti. Ráadásúl atyám tengerészként járta körbe a világot harminc éven keresztül, így számomra is lehetöség kínálkozott fiatal korom óta az utazásra. Ezt a nyugtalan más-hol-élést valószinüleg én is véremben hordoztam, így nem esett nehezemre elhagynom szülöföldemet. Természetesem számot kellett vetnem magammal, ki vagyok, és milyen értékeket képviselek szivemben, lelkemben, tudatomban magyarként. Ez a számadás müvészként is elengedhetetlen volt.

A magyarságtudat elég tudathasadásos helyzethez hasonlít számomra. Az iskolákban tanúlt hazaszeret, identitás, a gyöztesek történelme leginkább elvette a kedvemet attól, hogy bármikor is fennhangon beszéljek magamról, mint magyar és ezt még Bartók sem tudta számomra teljességel rendbehozni. ( Tudjuk, hogy mennyi magyart adott a világnak ez a kis ország, de azt, hogy hogyan tálaljuk ebböl származó nemzeti büszkeségünket, az bizony nem mindegy) Sokaknak sértö a fennhangon hirdetés, az örök okoskodás. Ezt már nagyon fiatalon megtanúltam. De talán egészséges nézöpontot is adott, ami azt jelenti, hogy magyarként nem tartom magamat senkinél sem különbnek. Ezt fontosnak tartom leírni, mivel volt szerencsém sok külföldön élö magyarhoz, akiknek természetes volt az, hogy ök mások. Mindig mások. Természetesen van egészséges másság, ami nem nemzeti hovatartozásból fakad, hanem egyéniségböl. A felmerült kérdésemre azt a választ kaptam magamtól, hogy magyarságomat magamban hordozom. Kiterjedése testre szabott, de belülröl mégis végtelen.. Ettöl nem lehet menekülni, nem lehet lemondani, és csakis rajtam múlik, hogy hogyan gondozom, ápolom magyarságom. De végül is mit jelent számomra magyarnak lenni? Boldog vagyok, hogy fantasztikus népmesevilágunk van teli keleti vonásokkal, elemekkel, hogy a világ egyik legmágikusabb hangskálájára írták énekeinket, dallamainkat, hogy népek színes sokasága élt, harcolt, vonúlt tájainkon keresztül, maguk után hagyva szavakat, gondolatokat, fürdöket, mecseteket, hiteket, sírokat és hihetetlen szívos tudatot, melyet a történelem árnyasabb oldalának köszönhetjük. De ezt a tudatot nem szabad akármire felhasználni. A magyar ember tudatalattija kincsekkel van tele, gerincébe ösei történeteit, emlékeit, tapasztalatait hordozva. Ugyanígy hordozza magában a spanyol az ír a holland az iraki az afgán a polinéziai és ezek azért oly nagy kincsek, azért izgatóak, mert ezeket nem lehet csak úgy elherdálni, lecserélni. De egy ilyenfajta magyarságtudattal csakis alázatosan lehet élni. Masképpen csúnyán átcsaphat valamiféle felismerhetetlen tünetbe.

Három gyermekünk van. A magyarságtudat továbbadása-kérdés már egy kicsit nehezebb ügy. Az elején harcol az ember, nyelv-kultúra-identitás árral szemben, aztán lepihen és újragondolja az egész esetlen szélmalomharcot. Ahogy a Biblia mondja; mindennek ideje van. Mindennek ideje van, aztán elmúlik, megváltozik, átfordul, jön és távozik stb. Gyermekeim értenek magyarúl, de ritkán beszélnek. Ez végül is érthetö. Be kellett látnom, hogy anyanyelvük a finn. Finn ovodába, iskolába járnak, finnül beszélnek. Egy-egy nehezebb gondolat elmagyarázása, megértettetése néha emberfeletti eröket igényel. Évek teltek el. És most…….Ideje van. A gyerekek maguktól kezdtek érdeklödni a nyelv, Magyarország és ami meglepö a magyarságtudat iránt. Boldog voltam, hogy nem kellet szájba rágni ezt az egész, nagyon érzékeny dolgot. Az érdeklödés a legjobb kezdet, mert ök maguk figyeltek fel rá. Nem úgy születtek, hogy a legtermészetesebb dolog magyarnak lenni. Ök most kezdik kóstolgatni, körbeszimatolni azt a félrészt magukban melyet atyai ágon örököltek. A gyermeket, csak szívén és fantáziáján keresztül lehet megbabonázni. A tudat, a belemagyarázás, a logikus érv nem számít. Magyarnak lenni olyan, mintha folyamatosan szélben állnánk egy vészesen hatalmas sziklaszirt tetején, szívvel. De ami miatt ott állunk, az az alattunk elterülö felejthetetlen szép völgy-világ, amit a gyermekeinknek is meg szeretnénk egyszer majd mutatni. Egy szép napon nekik is fel kell mászniuk a látványért, az érzésért. De ezt eröszakkal nem tehetjük. El kell mesélni, hogy mit érzünk akkor, amikor a sziklaszirten állunk és mi minden születhet a lélekben ennek az érzésnek leképezésére. Ekkor lehet megmutatni Kodályt, Bartókot, Lisztet, Vajda Lajost, Barcsayt, Weöres Sándort, Ady Endrét, Hamvas Bélát. Hatalmas szeretetet a világ szépsége iránt

Tudom, hogy Ön, Önök sokkal közvetlenebbül élik megmindennapjaikban a magyarságtudat problémáját, mint jómagam. Éppen ezért nem igazán kívánok hozzászólni, tanácsot adni ügyükhöz, mert nem érzem magamat hivatottnak és többnyire a kívülröl jövö vélemények, hozzászólások csak nagyobb káoszt, bajt okoznak. Beszélhetnék szeretetröl, de félö, hogy az önök helyzetében ez leginkább misztikus szájjáratásnak hangzik, holott vallástól függetlenítve magam, mindig csak csodálkozni tudok azon, hogy Krisztus egyetlen szóba ágyazott tanitását itt Európában még soha sem tudtuk megvalósítani.

Ahol harcolni kell, ott mindig magasabb a mérce. Ez az egyetlen, amivel a fiatalabb generációt érdekeltté lehet tenni önmaguk becsülésében. Nem a harc miatt. A mérce miatt.

Tisztelettel és szeretettel:

Vály Sándor
Helsinki, 2002. március 22