Felsőaha – Horný Ohaj

Felsőaha – Horný Ohaj

Az 1991-es népszámlálás adatai szerint Aha község lakosainak száma 579, úgy fele-fele arányban magyar és szlovák nemzetiségűek. A Nyitrai járásban lévő kisközséget a hetvenes évek legelején a területrendezéskor Verebélyhez csatolták. A falu a Zsitva völgyében sík, gazdagon termő földjeiről nevezetes. A vidéket északon a távoli Tribecs hegyvonulata ékesíti. A falu lakossága zömében megőrizte anyanyelvét, népszokásait, ám népviseletét már csak egy-egy ünnepélyes alkalommal viselik a lányok.

A KÖZSÉG MÚLTJÁBÓL

Aha község nevének keletkezéséről legendák szólnak, először egy 1265-ből származó okirat említi mint az esztergomi érsekség birtokát. Az apáról fiúra szálló szájhagyomány szerint létezett egy Jovka, Jóka település, amelyet a zsitvaújfalusi dombokon, egykoron erdők szegélyezte vidéken kellene keresnünk. Ezt a települést 1241-1242 táján szétzúzták a tatárok. A település lakossága elmenekült, mentette mindenki a lelkét a szélrózsa minden irányába. A menekülők egy csapata a mai szőlőhegy felől közeledett, és lent a völgyben, a Zsitva folyó bal partján, az erdők sűrűjében megpillantottak egy tisztást, nagyon kedvező helyet a megbúvásra, letelepedésre. Valaki az emberek közül felkiáltott: “Aha, ott fogunk megpihenni és letelepedni!” Állítólag ebből a lelkes és gyors felismerésből keletkezett a falu neve: Aha.

A régészeti kutatások, ásatások szerint a Zsitva bal partján, a Pitlik (ma Sirocsina) bővizű patak jobb partján már a 11-12. században éltek emberek. Erről tanúskodnak a földből előkerült cserépdarabok és más használati tárgyak.

A település neve az évszázadok folyamán módosult. A 18. században Ohaj, majd Felsőaha, amit aztán 1920-ban az új államrend, Csehszlovákia megalakulásakor hivatalosan is elfogadtak, mígnem Felsőaha községet – mint már említettük – közigazgatásilag Verebélyhez csatolták.

A községért folyó harc 1265-ben tört ki az esztergomi érsekség és Bana várurak között. Különösen a Harasztnak nevezett dűlő volt a vita tárgya, ennek tulajdonjoga IV. Béla uralkodása alatt rendeződött. A községtől délre fekvő földeket az érsekségnek adták, az északi részt pedig az Ivánka nemzetségből származó András kapta, aki a Hunt-Pázmány nemzetség leszármazottja volt, a Forgáchok őse. Aztán 1319-ben csere útján a Bars vármegyében lévő birtokok egy része az esztergomi Tamás érsek kezébe került. Később az érsekség maradt a község és a határ kizárólagos tulajdonosa, majd a Verebélyen székelő prédiális nemesség kezére került. Ez Bars vármegyétől független, önálló katonai egység volt. A predialistáknak kötelességük volt hadsereget előállítani és a hadjáratokban részt venni, amiért aztán nemesi előjogokat kaptak. A községben néhány nemesi család is letelepedett a predialisták közül, például a Jókai, Pénzes és Bogyó család. Aha azonban a jelentősebb Verebély árnyékában fejlődhetett csak, és politikailag is hozzá tartozott, így hát a két település történelme is közös.

A porták jegyzékében 1564-ben “Processus Ionnis Taynay indicis nobilium”, a községet Aha (domini Strigoniensis) néven említik, és 4 portája volt. A török adósságlevelekben, az 1570-ből származó adóösszeírásban 6 adózó háztartást jegyeznek. A török 1599-ben a falut elpusztította és 63 szarvasmarhát elrabolt. A török pusztítás után, 1601-ben már éledezni kezdett a falu, 55 lakóházat helyreállítottak, de 1618-ban Aha újra török fennhatóság alá került.

Az oszmán-török hódoltság korszakában az újvári ejálet 1664. évi részletes adóösszeírási okmányaiból megtudhatjuk, hogy Aha lakossága a búza-, must- és méhkastizedeken kívül fizetett juhadót, valamint sertésadót is. Tehát szorgos földművelők és állattenyésztők éltek Ahán, és az ahai dombokon jó minőségű, zamatos bornak való szőlő termett.

A falu Hüszejn ben Mehmed zeámetnek, Pír Mehmed tímárnak, a budai defter tímárjának, Mehmed ben Alinak (müferika, csuras) fizetett adót, valójában az ő birtokuk volt.

Később, a törökök távozása után a viszonyok rendeződtek, 1720-ban a feljegyzések működő malmot, kocsmát, húskimérést és 36 adózót említenek. Abban az időben kovácsműhely is volt a faluban.

A szőlőművelés folytatódott az oszmán-török uralom bukása után is. Egy 1746-ból származó adat szerint 15 hektár volt a szőlőterület. A szőlőtermelés fokozatosan növekedett, bővültek a szőlőskertek. A falu lakosainak száma 1828-ban 670 volt, 95 házat tartottak nyilván. A századelőn a lakosság száma 785-re emelkedett és a község 153 házból állt.

A szabadságharc lefolyásáról a községben nincsenek adatok, ám állt egy keresztfa a Néved felé vezető út mentén, ami az 1848-as szabadságharc emlékére emeltetett.

A falu tulajdonosa változott, 1848 után a nemesi székek jelentősége csökkent. A császári rendelet alapján 1848. november 29-ével a prediális nemességet megszüntették, és a község újra az esztergomi érsekség birtokába került. Fényes Elek 1851-ben így ír a községről: “Aha (Ohaj) magyar – szlovák falu Bars vármegyében, a Zsitva partján: 663 katolikus lakossal. Nagyon jó búzája, bora, gyümölcse, szénája, erdeje és vízi malma van. Földesura: az esztergomi érsek. Verebélytől 1 1/4 mérföldre fekszik.” Ebből arra következtethetünk, hogy a falu lakossága mezőgazdasággal foglalkozott, de kézművességet is folytatott, virágzott a kosárfonás, szőnyegeket és vásznat szőttek. A község a verebélyi alesperesi kerülethez és plébániához tartozott. Az 1893-as esztendőben az esztergomi érseknek 163 katasztrális hold birtoka volt Ahán, ebből 73 k.h. volt a szántó és 879 k.h. a legelő.

Az I. világháború túlzottan nem érintette a falut, de a harctereken harcoltak és elestek ahai polgárok is. 1918 után Ahát az I. Csehszlovák Köztársasághoz csatolták. A lakosság továbbra is mezőgazdasággal és szőlőtermesztéssel foglalkozott.

Már 1918 után futballcsapatot alakítottak a községben. Az 1938.-as novemberi események után

Ahát Magyarországhoz csatolták, a háború azonban kíméletes volt a faluhoz. Viszont a harctereken, a II. világháborúban sokan életüket vesztették az ahai ifjak közül (az I. és II. világháborúban elesettek összeírása folyamatban van).

A második világégés után, 1945-ben Aha ismét visszakerült a Csehszlovák Köztársasághoz, a magyar nemzetiségű lakosság számára keserű évek következtek. Megfosztották őket állampolgári jogaiktól, és iskoláikat bezárták. A községből szerencsére senkit nem telepítettek ki Magyarországra, és kényszermunkára sem vittek Csehországba. De állampolgári jogaikat csak 1948 után kapták vissza. A háború utáni zavaros évek rendeződése után új és rugalmas élet kezdődött a községben. 1948 után újra megnyíltak a magyar nyelvű iskolák, 1952-ben megalakult a Csemadok, ami a legjelentősebb kulturális és társadalmi életet fejlesztette, de a népi hagyományok megőrzése felett is őrködött. Az 1950-52-es években bevezették a villanyt, és 1957-ben megalakult az efsz. Később aztán új üzletet és vendéglőt építettek, sok új családi ház épült, portalanították az utakat, utcákat, és járdákat építettek. Ahát 1975-ben kormányrendelettel csatolták Verebélyhez. Ennek ellenére a községben 1978-ban új kultúrházat építettek, és a Zsitva folyón 1992-ben új vashíd épült. 1998-ban fejezték be a gázvezeték építését.

Sajnos az 1989.-es novemberi események után nőtt a munkanélküliség, amelynek jellemzője az anyagiak hiánya, és a lakosság egyes rétegeinél a kilátástalanság jelei is érezhetők. Másrészt viszont megszűnt a cenzúra, a vallásszabadság, a vállalkozás és az új mozgalmak, pártok megalakításának lehetősége teljes jogot nyert.

A közég lakói a mezőgazdaságban dolgoznak, illetve az iparban.

A falu határában lévő Munkács, Harsány, Dusnok tanyák a verebélyi székhelyű esztergomi érsekség fennhatósága alá tartoztak. A török uralom idején Munkács az újvári ejálethez tartozott. Ebben az időben 3 predialista lakott itt. Munkács azon kis falvak egyike, amelyek a törökök alatt elnéptelenedtek, és később az esztergomi érsekség majorjaként újították fel.

A község lakosságának létszámbeli gyarapodása hosszú ideig pozitív volt: 1869-ben Ahán 684 lakos élt, 1890-ben a lélekszám 689-re növekedett, 1930-ban a lakosság száma 897 volt, 1948-ban már csak 822 lakója volt a községnek. Az 1970-es népszámlálás idején a lakosság száma 746-ra fogyatkozott, ami azzal indokolható, hogy a fiatalok munka után a városokba költöztek, különösen Verebélyre. Az utolsó népszámláláskor, 1991-ben Ahának már csak 579 polgára volt.

TERMÉSZET

A község határa 140-170 m tengerszint feletti magasságban fekszik (a község központja 142 mn), a Garam vidékének határában, a Zsitva völgyében és a Sirocsina patak mentén terül el a határ. Az erdőtelenített sík vidéket dombok váltják fel, jó termőföldje van, de néhol az agyagos és homokos talaj a jellemző.

A falu szélén mély, föld alatti melegvizű forrásokra bukkantak. Most az a gond, hogy a megbúvó termálvizet miként lehet a föld felszínére hozni. Évtizedek óta keringenek a hírek, hogy a községben termálfürdő épül. Egyelőre azonban a fürdő kiépítése még várat magára.

AHA KÖZSÉG TELEPÜLÉS- ÉS DŰLŐNEVEI

A falu belterületének elnevezései
Vízpart – a Zsitva folyó partján a falu felőli rész, a falu legmagasabb pontja.
Falu – a település középső része, a vízparttól a kocsmáig terjedő rész.
Harangláb – a falu közepén álló harang (ház) körüli rész.
Pettyim – a templom és a kocsma közti terület.
Bíka úca = Béka utca – az iskolától az Agyagveremig terjedő házsor.
Kovácsház – a falu széle, ahol a (falusi) kovács lakott.
Gúnártér – a libák téli tartózkodóhelye.
Pajták víge – a telkek végén található rész neve.
Szabó puszta – a vízpartnál lévő kisebb terület – játszótér -, ahol a szabó lakott.
Kismező – fás, füves rész volt, ma már beépített terület.
Agyagverem – a falu szélén lévő terület, a vályogvető cigányok nyári tartózkodási helye. Itt készítették a sártéglát, vályogot.
Jégvermek – agacsos (akácos), fás rész, ahol a jeget vermelték el.
Kertajja – falu mellett lévő rész, libalegelő, később futballpálya.
Kertek alá – ez a terület a Zsitva folyó és az Agyagverem között van.
Fűzfák alja – fűzfáknál.
Kenderföldek – ezen a területen jó kender termett, ma már ez is beépített falurész.

A szántó és megművelt földterületek dűlőnevei
Kápusztások-káposztások – káposztát és általában zöldséget termeltek ezen a területen.
Kákások – disznólegelő.
Nádasajja-Nádas alja – rétek vizenyős talaja.
Nyitványok – erdőt vágtak ki ezen a területen.
Kiserdő – kisebb erdő volt ezen a részen is.
Kerekarszt-Papé – keskeny földek, két kerék közti rész (arasz)
Falueleje-Falu eleje – mezőség a Zsitva folyó partján – bal oldalon – ma már ez is beépített rész, így a folyó a falu közepén folyik.
Nagymező – a határban levő legnagyobb mező.
Kétvízköz – két patak közt elterülő rész.
Szöget – ezt a területet is körbefogta valamikor a víz.
Serház – 1. Állítólag sörfőzde volt itt. 2. Tavaszi áradáskor a víz nagy erővel jött és szinte habos volt, innét a név.
Kisgát – a Zsitva melletti rész, nagy kanyarban.
Labaié – a tulajdonosról elnevezett dűlő.
Domovina – földterület, melyet az I. világháborús árváknak és özvegyeknek osztottak szét.
Cíbbikkes – madarak tartózkodási helye.
Zsellérség – a szőlők és a Zsitva közti rész.
Sírhegy – régi temetkezési hely, temető volt itt.
Dögtér – a falu mellett bekerített 2 fertálynyi terület, ahová az elpusztult állatokat emésztették el. Később a faluhatár szélére a Hársfákhoz vitték.
Hársfák – falu határát jelölő fák.
Fertályok-Fertájok – 4 fertály egy helyet jelentett, 1 fertály egy negyedet.
Alsó vető – ennek a végében volt, és hozzátartozott a Nádas alja, mindenkinek volt belőle része.
Főső vetők – ehhez a vetőhöz tartoztak a Nyitványok mint kiegészítő terület és az Új szőlők is.
Középső vetők – ide tartoztak a kerekarasztok.
Káponafőd – községi tulajdon, a falué, minden vetőben volt két fertály föld, 1 fertály a tanítóé, 1 fertály a falué. Az alsó vetőben ezenkívül még két fertály, egy a harangozóé, egy a jegyzőé.
Vizek, patakok a határban
Zsitva folyó, Širočina patak, Munkácsi patak, Fekete víz, Állókút, Kuruc-tó, Bíka-tó.

Rétek elnevezései
Lázrítek, Alsó lázrítek, fölső lázrítek, Herítek – helyrétek, a fertályok után osztották a gazdáknak, Főső herítek, Alsó herítek, Legelők, Tuloszöge – a kanyargós Zsitva egyik beugrásában terül el, Állókút – forrásvíz, Őrközi legelők, Kislegelők, Nagylegelők, Tó – valamikor víz volt ezen a területen, vízáradáskor most is van, ez mélyen fekvő terület, Fődek lába, Földek alja, Csádé, Södrö, Alsó malommá-Alsó malomnál – ez a malom 1910-ben leégett, Főső malom-Fölső malom – Ma is létező malom, utolsó tulajdonosa Maschek.

Szőlők
Karájok – kövecsbánya volt itt.
Falujé – községi vagyon.
Pincések – ezeknek még külön-külön is van nevük a nagyobb gazdákról elnevezve: Súgárék, pincések, Dudáséké, Jókádáméké, Péliéké, Benyuséké, Kuriéké stb.
Fösök – a szőlődomb felső része.
Új szőlők – legújabb telepítésű szőlőterület.
Davarcsányok, Kereszt szőlők,
Hingyi gátná-Hindi gátnál – a Hindi felőli résznél, a kerítésnél.
Dudásak – a parton lévő szőlők.

Utak a határban
Hálós út, Rítajja út-Rítek alji út, Vonál út, Nyitványoki út, Nádasalji út – a Fölső nádasaljához vezetett, Dade út – az Alsó nádas alá vezetett, Szőlőki út – a szőlőkbe vezető út, Nyitrai út – Kőrős felé, az állomási út, Tajnai út, Nívegyi út – Néved felé vezető út, Jóka út-Jókai út – a régi település a Hársfáknál volt. Onnan jött be ezen az úton a Jókai nemzetség, nemesek voltak, 13 gyerekük volt, akik mikor megnőttek, szétszéledtek a világban. Jóka domb – ez a domb az Újfalusi határban van. Régen az erdős rész volt. Azért nevezik Jóka dombnak, mert egy Jókai nevezetű ahai gazda a számtartót agyonütötte, és félelmében elbujdosott ebbe az erdőbe. Egy egész évig élt ott. A felesége hordott neki élelmet. Egy év után már nem keresték, és állítólag hazajött.

MŰEMLÉKEK

A község lakossága túlnyomó részben mindig katolikus volt, bár évszázadokon keresztül csak Verebélyre járhatott istentiszteletre. Az itteni Szent Imre-templom 1749-ben épült barokk stílusban. Kisebb, egyhajós építmény, ívesen záródó szentéllyel, hozzáépített kis sekrestyével, ormos főhomlokzatba épített toronnyal. A templom homlokzatait falsávkeretek tagolják, a koronapárkánnyal elválasztott torony gúlasisakos. 1958-ban az épületet egyszerű kereszthajóval bővítették. Az eddigi templom – hajójával és a toronnyal együt – így tulajdonképpen a bővített épület oldalhajójává vált. A tornyot és főhomlokzatát nemrég restaurálták, 1998. október 22-én a toronyra is visszakerült a három rézkereszt. Az épületben megmaradt az eredeti templom berendezésének néhány darabja, a berendezés többi része modern kori.

A Szent Orbán-kápolnát 1867-ben állítatták a hívők a szőlőhegy elején. Az épületet legutóbb 1998-ban renoválták. Szintén egyhajós épület, félkörben záródó szentéllyel. A főhomlokzat háromszög alakú oromban végződik, erre építették az alacsony, gúlasisakos fatornyot. A többi homlokzatot falsávkeretek és félköríves ablakok tagolják. A hajó dongaboltozata falpilléreken nyugszik, a szentélynek keresztboltozata van.

A falu központjában álló haranglábat szintén a hívők állíttatták 1878-ban; 1952-ben javításokon esett át. Négyzet alapú egyszerű torony sima homlokzatokkal. Tornya gúlasisakos, hangablakai félkörben záródnak. A benne található harangot bronzból öntötték. A Néved felé vezető út mellett a 18. századból származó késő barokk stílusban készült képoszlop található. Az építményt a közelmúltban szakszerűtlenül renoválták, ezért csak a falfülke rózsaszín márványból készült, oldalsávokkal tagolt falai maradtak meg eredeti állapotukban. Az eredeti, fából készült Piéta-szobrot, amely egy népi fafaragó alkotása volt, krómozottra cserélték ki. Egy másik képoszlop a Néved és Tajnasári felé vezető utak kereszteződésénél áll; ez a 19. század első felében épült klasszicista stílusban. Négyzetes alapon álló, háromszög alakú oromzattal zárt karcsú építmény. Ívesen záródó falfülkéjében egykor Szent Vendel szobra állt, ma egy “Ecce homo” dombormű látható benne. Hasonló képoszlop áll a falu Verebély felőli végén is, falfülkéjében Fájdalmas Szűz Mária szobrocskájával. A Zsitva partján a malom felé haladva további képoszlopot találunk, ennek falfülkéjében Pieta-szoborcsoport áll. A volt iskola előtti, kőből faragott Pieta-szoborcsoportot 1854-ben állíttatta Jókai András és felesége, Bogyó Magdolna. Magas talapzaton áll, amelyen Szűz Mária szobra van. Az emlékművet Kovács Vince renoválta. A szoborcsoport fölött bádogbaldachin található. A főút mellett családi ház kertjében egy Szentháromság-kőszobor van, amelyet 1937-ben állíttatott Tarr Kurucz Imre feleségével, Kovács Borbálával és annak édesanyjával, Kovács Margittal. A kúp alakú talapzaton álló szoborcsoport alatt kis kőkereszt látható. A Verebély felé vezető út mellett, a falu végén kőkereszt áll; 1835-ben állíttatta az akkori községi bíró, Pinzes István. A keresztet 1937-ben renováltatta a Jókai házaspár. Magas kőtalapzaton helyezték el, korpusz látható rajta. A talapzat alul kiszélesedő részén egy Szűz Mária-szobrocskát is elhelyeztek. A római katolikus templom előtt 1951-ben állított kőkereszt áll öntvénykorpusszal. A temető központi keresztjét Péli Maris állíttatta 1801-ben; 1880-ban Jókai János és Mihály, 1964-ben Jókai Vince szülei renoválták. A temető régebbi részében található további, homokkőből készült, polikrómozott korpuszú keresztet Krajcsír Mária állíttatta 1888-ban; leszármazottai 1976-ban renoválták. A Néved felé vezető út mellett 1848-ban Jókai Mihály egy kőkeresztet állíttatott, a helyi lakosok között élő szájhagyomány szerint vagy a magyar szabadságharc vagy valamilyen kisebb ütközet emlékére. Helyén a község lakosai 1990-ben új keresztet állíttattak, amelyen mára csak egy öntvényből készült kis dombormű maradt meg; az emléktábla, illetve a falfülkében elhelyezett Mária Szíve-szobrocska és Ecce homo-dombormű eltűnt. A régi keresztet elásták a római katolikus templom mellett. A Szent Orbán-kápolna előtt kőkereszt állt kis öntvénykorpusszal. Jókai Mária és fia, Tarr Imre állíttatta 1890. május elsején. Helyreállítására 1995-ben került sor, Tarr Kurucz Imre kezdeményezésére. A kereszt talapzatán Boldogságos Szűz Mária domborműve látható. A szőlőben álló Szent Orbán-szobor a 19. század második feléből származik. Eredeti, magas kőtalapzatát Tóth Vilmos állíttatta, a szobor ma új talapzaton áll. A temetőben található táblasírkövek a 19. század elejéről származnak, a fa síremlékek népi fafaragók munkái.

A KÖZSÉG TÖBBI ÉPÜLETE

A község élenjárói nem feledkeztek meg gyermekeik tanításáról sem, az első adatok erről 1852-ből származnak, de már előtte Verebélyre jártak a gyerekek iskolába. A régi iskolát 1879-ben építették, amit aztán 1923-ban bővíteni kellett. Nagyobb javítást 1937-ben végeztek az iskolán. Abban az időben Nagy Gyula tanító és felesége, Adrianna tanítónő végzett áldásos munkát a községben. A tanítás mellett színdarabokat tanítottak be az ifjúsággal, könyvtárat és dalárdát vezettek.

A második világégés után két osztályban indult meg a tanítás, a felsőbb évfolyamokat Verebélyen folytatták és végezték a gyerekek. Itt jegyezzük meg, hogy volt magyar osztály is az iskolában, ami aztán a kisiskolák felszámolásával a hetvenes évek legelején megszűnt. Óvoda működött itt, melyet 1990-ben szüntettek meg.

A falu főterén áll a helyi kultúrház, amely 1978-ban Botka Oszkár elnöksége idején épült. A kultúrházban működő könyvtárat Jókai Mária vezeti. A kultúrház befogadóképessége kétszáz körüli, színpada alkalmas komolyabb művek és táncok bemutatására. Gondnoka Bujalkó József. Főhomlokzatán népviseletbe öltözött táncoló párt ábrázoló díszítmény látható.

1901-ben fogyasztási szövetkezet alakult a községben, amely nagy segítséget jelentett a helyi földművesek és Aha egész lakossága számára. Ez a szövetkezet 1920-ban a galántai székhelyű HANZA fogyasztási szövetkezet tagszervezetévé vált; a helyi tagság létszáma 1938-ban 53 fő volt. A szövetkezet vagyonát 1848-ban a Jednota fogyasztási szövetkezet vette át, amely az egykori szövetkezet eredeti egyszerű, földszintes székházát lebontatta, és helyén üzletet és vendéglőt építtetett. Ez az épület ma a kultúrház mellett található.

A faluban több évszázados hagyománya van a molnármesterségnek. A Zsitván emberemlékezet óta kelepeltek a vízimalmok. A legöregebb közülük valószínűleg az, amely a Munkács nevű falurészben állt; minden bizonnyal már a 15. században működött. Az évszázadok során többször átépítették, ma lakóház. Kerekét egykor a Sirocsina patak vize hajtotta. Az esztergomi szandzsák 1570-ből származó adóösszeírásának tanúsága szerint kétkerekű érseki vízimalom is működött a községben. Az érsekújvári ejálet török adóösszeírói 1664-ben egy másik kétkerekű vízimalomról is említést tesznek: ez Pasa Musztafa özvegyéé, az Esztergomban lakó Hatun Havváé volt. A nyilvántartásban egy használaton kívül álló kétkerekű vízimalom is szerepel. Az úgynevezett Alsó malom a 19. században működött a Zsitván, 1910-ben tűz pusztította el. Kb. négyszáz méterrel feljebb áll a folyón a Felső malom, amelyet valószínűleg szintén a 19. században építettek. 1920-ban a Mašek család korszerű vízimalommá építette át. A téglalap alapú, sima homlokzatú gyárépület a mai napig fennmaradt, ám a gépek és a vízikerék nélkül. Jó állapotban van viszont a kerék vízellátását biztosító mederszabályozó rendszer. Az épület ma hasznosításra vár; egyebek mellett érdekes agroturisztikai látványosság is lehetne.

A KÖZSÉG RÖVID NÉPRAJZA

Népi építészet
Aha tipikus úti falu, a lakóházak homlokzata az utcára néz. A házak a 19. század végén és a 20. század elején döngölt agyagból vagy vályogból épültek, falaikat betapasztották, és fehérre meszelték. Homlokzatuk kéttengelyes, három lakóhelyiségből állnak, kontyolt tetőjüket eredetileg szalma fedte, amelyet később szilárd tetőfedő anyagra cseréltek. Ereszük az utcára és az udvarra nyílik (pl. az 1888-ban épült 39-es és 40-es számú ház, vagy az 1919-ben épült 45-ös számú ház). Hasonló házak több család számára is épültek (pl. a 44-45-ös, ill. a 48-49-50-es számú ház). Több régi ház homlokzatát felújították, pl. falsávkeretekkel, ablakkeretekkel vagy falfülkével, amelyben valamelyik szent szobrát helyezték el. A 20. század húszas éveitől épült újabb házak – amelyek homlokzata már háromtengelyes – pilléres folyosóval nyílnak az udvarra; a folyosókat később sokszor beüvegezték (pl. a 135-ös, a 136-os, a 137-es és a 144-es számú ház). Három lakóhelyiség közül a két szélső lakószoba (első és hátsó szoba), a középső a pitvar; ebben található a búbos kemence. A pitvar bejáratát néha gádorral hangsúlyozták, ilyen ház azonban mára nem maradt fenn a községben. Az öregebb házak kapujainak íves záródású ajtófélfájuk volt, de előfordultak félkörben záruló, polikrómozott metszett díszített ajtófélfák is. A hosszú kertek alján álló falazott pajták egy sorban épültek, és saját útrendszerük volt. Falaikat betapasztották és bemeszelték, az ajtó feletti részt bedeszkázták. A bejárat a keskenyebb homlokzatú részén volt. Az épületeknek nyeregtetejük volt félkonttyal, eredetileg szalmaborítással. Az ilyen házak, illetve a hozzájuk tartozó gazdasági épületek többségét átépítették vagy lebontották. Az 1945 után épült házakon már nem lelhetők fel a népi építészet nyomai.

SZŐLÉSZET

Az itteni szőlőtermesztés gazdag hagyományairól több korabeli feljegyzésben is említést találunk. Már az 1664-es török adóösszeírásokban szerepelt az ún. musttized (700 pint), amelyet a lakosoknak adó formájában le kellett adniuk. 1693-ban rendkívül gyönge volt a szőlőtermés, 1714-ben 2 hektár szőlőültetvény volt a községben. 1715-ben a szőlőtőkéket nem művelték meg, 1746-ban azonban már több mint 15, 1763-ban pedig 20 hektáron folyt szőlőművelés.
A közismert szőlőfajták közül termelik a zöldvertelint, rizlinget, a müller-turgaut és különböző asztali szőlőket, köztük a pannónia kincsét. Ám az utóbbi években gondok vannak a szőlő és a bor értékesítésével.

A szőlőhegyet a “hegybírák” által meghatározott szigorú rendszabály irányította. A falutól kb. 2 km távolságra észak-nyugati irányban egy domb vonulatán terül el a szőlő. Nagyon jó, 4 déli fekvésű a “hegy”. A szőlőt “elevengát” kerítés övezte. Minden “szőlőláb” tulajdonosa köteles volt ezt rendben tartani. Három nagy bejárati kapu zárta le a szőlőhegyet. A fő-, nagykapu az Urbánkánál volt, a keleti oldalon a “főső” kapu, a hegygerinc északi oldalán a “hingyi kapu” helyezkedett el. A szőlőterület dűlőnevei nyugatról kelet felé: karájok, falujé, pincések; északra felettük: a dudásak, keresztszőlők, davarcsányok, fősők, újszőlők. Parlagon csak a szőlő végében, aljában lévő ún. szőlőlábak voltak.

A kápolna mellett csőszház, ún. “sallangyi” állt. Az egész évre megválasztott csőszök lakhelye volt. Éjjel-nappal őrizték a szőlőt, télen a borospincéket. A pincék a domb aljában utcasort képeztek. A csőszök kötelességeinek szigorú betartását a “hegybírák” ellenőrizték. A csőszök kötelessége volt napjában háromszor végigjárni a szőlőhegyet, a három bejárati kaput este harangszó után becsukni, reggel kinyitni, tudniuk kellett, hogy ki jött be a szőlőbe, minden nap reggel, délben, este harangozni. Tilos volt idegeneknek, gyerekeknek, kutyáknak kíséret, felügyelet nélkül a hegyen tartózkodni. Kötelesek voltak a tolvajokat rajtakapni, bejegyezni, bejelenteni. Szőlőéréskor különös szigor és fegyelem uralkodott. A szüret kezdetét a hegybírák szabták meg, a jegyző beleegyezésével kezdték meg és lehetőleg egyszerre szüreteltek a gazdák. Szüretkor szabály volt, hogy a faluban lévő mesteremberek, kovács, tanító, üzletes stb. is részesüljenek a szüretből, a gazdák nekik is küldtek szőlőt. Újvárból a kéregető barátok is eljöttek és mustot gyűjtöttek, a gyerekeknek képecskéket osztogattak.

A szőlőkben több eredeti “hajlok”, vagyis borospince maradt fenn eredeti állapotában. Régebbi típusú hajlok a 99/4-es, amely a 19. század második feléből származik. Téglalap alapú vályogépület, ereszaljával fedett, fagerendákkal aládúcolt bejárattal. A bejárat mögött van a gerendamennyezetű présház; innen egy lejtős átjárón jutunk be a tulajdonképpeni pincébe, amelynek már nincs mennyezete, és amelyet raktárnak is használnak. A pince a föld alatt dongaboltozatban végződik. A hajlok bejárati ajtaján megmaradtak a fából készült titkos zárak. Hasonló a 39/4 számú hajlok is. A 37/4-es számú már eltérő típus: ereszalja nélküli, bejárata tehát fedetlen. Ezt is vályogból építették. Ugyanilyen típusú a 81/4-es számú hajlok is, de ennek van ereszalja, amelyet a bejáratnál falazott pillérek támasztanak alá. A hajlokok kontyolttetőit eredetileg szalma fedte. Különlegességnek számítanak azok a hajlokok, amelyeknek pincéjébe oldalról is van bejárat. A helyi szőlőkben több ilyen objektum maradt fenn, amelyeket kisebb vagy nagyobb méretekben átépítettek a mai igényeknek megfelelően.

ÉVKÖZI SZOKÁSOK

Aha római katolikus falu, így az évközi szokások mélyen vallási kötődésűek. A népszokások az egyházi ünnepekhez kapcsolódnak.
Az évközi szokásokat két fő csoportba soroljuk:

  1. Téli szokások
  2. Nyári szokások

A téli szokások a karácsony köré sorolandók: a Luca-járás Luca napján és a pásztorjárás Ádám Éva napján ismert más vidékeken is. István napján a Pimboradás a legényavatást, keresztapa-választást jelentette. Ettől kezdve a “pimboradási” keresztapát a legényke magázta. A keresztapa, ha kellett, megintette keresztfiát, ám meg is védte, ha netán valaki bántalmazni akarta.
Aprószentek, vagy a tormakérés napja úgy zajlott le, hogy azt a kisgyereket, aki bepisilt, elküldték a rokonokhoz: “Menj tormáért! Kérj tomát!” A rokonok már tudták, mit kell tenni, a kéregető gyereket fakanállal megveregették, majd a karácsonyfáról édességet, almát, kalácsot adtak neki. János napján ették meg a karácsonykor sütött János-kalácsot. A szilveszterezés csak később jött divatba.

Újév napja mindig jeles nap volt. Február 2-án gyertyaszentelőkor gyertyát szenteltek. Február 3-án, Balázs napján a templomban torokfájás ellen “balázsáldást” osztogatott a pap.

A tavaszi népszokásokat virágvasárnap a zöldágolás nyitotta meg. Feldíszített, felszalagozott fűzfaággal mentek a kislányok a rokonokhoz, ismerősökhöz “zöldágolni”. Egy kis dalocskát énekeltek az ablak alatt, amiért aztán pénzt, édességet és ajándékot kaptak.

Nagyhéti szokás volt a nagycsütörtöki virrasztás, ami lényegében az iskola előtti Piétánál végzett közös imádkozás volt. Régebben a Tajnai Szűz Mária szobrát keresték fel hasonló célból, ami egy kicsit távolabb esik a falutól.

Szokás volt a nagypénteki mosakodás is, ami úgy zajlott, hogy hajnalban, napfelkelte előtt mosakodni mentek a Zsitvára: Jézus sebeit mosni, és imádkoztak a vízbefúltakért. A harangszó helyett ekkor már kelepeltek. Szombaton Verebélyre mentek a feltámadási körmenetre. Nagyvasárnap a gazdák még mise előtt határjárásra mentek: “Jézus sírját keresték!” A gazda a kalapját kezében tartotta, és szótlanul, imádkozva járta a határt. A földje végében aztán megállt, és néhány szál búzahajtást tűzött a kalapjához. Otthon, amikor megkérdezték, hogy merre járt, imígyen válaszolt: “Jézus sírját kerestem, de nem találtam.”

Öntöző hétfőn a férfinép az asszonyokat, lányokat öntözi friss kúti vízzel. A legények csoportokban járnak, a gyerekek versikét is mondanak.

Kedden a lányok fűzfából font zsuprá-val (korbáccsal) jártak és suhodtak. Suhodó keddnek is nevezték ezt a napot. A férfinépet, ha sikerült elkapniok, alaposan elnáspángolták, elfenekelték. A kisebb leánykák a rokonokhoz mentek, és ott a kisfiúkat suhodták meg, hogy ne legyenek kelésesek. A jutalom kalács, édesség, tojás és egy kis pénz volt.
Pünkösdhétfőn tánc volt a kocsmában.

Május elsején “májfát” állítottak a lányoknak, ez titokban, az éj leple alatt történt, fel is szalagozták. Természetesen ez a legények tisztsége volt, amiért aztán a jutalom egy kis italozás volt. Ha jó nagy és vastag volt a májfa, a lányos gazda örült, mert jó haszonfa volt: létrát, rudazót és más eszközöket lehetett belőle készíteni.

A Szentiván-napi tűzrakás a Zsitva mellett történt, aminek a lényege az volt, hogy a tűz el ne verje a határt. Természetesen daloltak, énekeltek a tűz körül.
A nyári munkák, az aratás alatt a kendermunkálatok is folytak: az áztatás, mosás, törés is csoportokban történt.

Az őszi munkák közül a szüret és a kukoricafosztás méltó említésre.
A népi hagyományok megtartása mellett említésre méltó az ahai kulturális szerveződés is. A múlt század végén Ahán rezesbanda, fúvószenekar alakult, ami századunk elejéig, a monarchia felbomlásáig működött.

A tűzoltószervezet 1920-ban alakult. A színdarabok betanulása és előadása is ettől az évtől datálódik. Abban az időben mutatták be a Falu roszszát, a Csikóst és a Piros bugyellárist. Az előadások szervezője, mai szóhasználattal rendezője a helyi tanító volt, aki egyúttal a tűzoltóparancsnoki tisztséget is betöltötte.

Az emberek emlékezetében mind a mai napig megmaradt Erős Zoltán (Erős bácsi), Bauer Antalné (Olga), Srankó György, Nagy Gyuláné (Adrika) és Nagy Gyula tanító.

Gyermekjátékok:
A dalos játékok: Körben áll egy…, Fehér liliomszál…, Bújj, bújj zöld ág…, Három csillag van az égen…, Lánc-lánc, Eszterlánc…, Ne nézz hátra…, Csip-csip csóka…, Beültettem kiskertemet…, Csen-csen gyűrű…,

Dallam nélküliek: Kövecskézés, Peckézés, Cégérezés, Kulinkálás, Golyócskázás, Karócskázás.

AZ AHAI NÉPVISELET

A Zsitva középső szakasza mentén fekvő falvak északon a Zobor-vidékkel, délen a kissé polgárias öltözködésű Garam mentével határosak. Egyes kutatók a Zoborvidékihez sorolják az ahai kultúrát. Idősebb adatközlők szerint viszont a huszadik század elején ugyanilyen viseletet hordtak az ezektől a magyar falvaktól északkeletre fekvő szlovák Tajnasári, Néved, Zsitvaújfalu, Szelepcsény, Barstaszár községek lakói is.

Hosszú lenne felsorolni külön-külön az itteni férfi, női, valamint gyermekviseletet, azokat bizonyos alkalmakkor, eseményekkor hagyományos öltözködésre lebontva.

Nagyon szép a menyasszony nyári öltözékében, aranyfürtös koszorúban. Lelógó hajfonatát szalagdísz takarja. Hurkás ingének ujja karikás díszű. Vállkendője lyukhímzéses, táblás csipkés. Mellénye és szoknyája azonos kelméjű: aranyvirágú bordó atlaszselyem. De ugyanolyan ékes, díszes és színes a lakosalmasok öltözéke is.

Az ahai öltözködéskultúra az idők folyamán visszafordíthatatlanul kezdett a homályba veszni. A viseletből való kivetkőzés folyamatát nem lehetett megállítani.

A KÖZSÉG NEVES SZEMÉLYISÉGEI

Benyus József (1925, Aha – 1995), újságíró. A Szabad Föld és az Új Szó című lapoknál dolgozott. Szülőfalujában van eltemetve.

Bujalko Zoltán (1938, Aha -) 1990-1998-ban Verebély polgármester-helyettese volt. Ma a mohi régió elnöke, a környezetvédelem és a mohi atomerőmű biztonságos működésének egyik szószólója. Szenvedélyes vadász.

Jókai Mária (1937, Aha -), pedagógus, néprajzkutató. Pedagógusként Kalászon, majd Lédecen tevékenykedett, utoljára Gímesen tanított. A zoboraljai falvak néphagyományainak kutatója, számos cikke jelent meg a Hét című folyóiratban és a szaklapokban. Az általa vezetett gyermekfolklórcsoport zoboraljai népszokások egész sorát tanulta be. 1998-ban jelent meg Méry Margittal közösen írt “Szlovákiai magyar népviseletek” című könyve.

Rendás Mária (1918), a helyi óvoda nyugalmazott igazgatónője. Pedagógusként és kultúrszervezőként egyaránt aktív volt, számos műsoros estet, író-olvasótalálkozót szervezett. A Csemadok munkájából is kivette részét, a 90-es évek elejéig a helyi alapszervezet elnöke volt.
Tóth János (1926-1994), a Nyitrai járás kulturális életének egyik szervezője. A Csemadok járási titkára volt, később a szövetség kerületi titkárságán dolgozott. Különösen sok kulturális rendezvényt szervezett a zoboraljai községekben.

Jókai Mária
Motesíky Árpád
Reško Sándor okl.mérnök

Irodalom:

Baross K.: Magyarország földbirtokosai, Budapest 1893.
Blaskovics J.: Az újvári ejálet török adóösszeírásai, Pozsony 1993.
Borovszky S.: Nyitra vármegye, Budapest 1898.
Fényes E.: Magyarország geographiai szótára I., Pest 1851.
Jókai M. – Méry M.: Szlovákiai magyar népviselet, Pozsony 1998.
Jókai M., Bujalko M. és Sipos Zs. fotóarchívumából.
Ki kicsoda Kassától Prágáig, Szekszárd 1993.
Pramene k dejinám osídlenia Slovenska z konca 5. až z 13. storočia I., Nitra 1989.
Pukkai L.: A HANZA szövetkezeti áruközpont Galánta, Pozsony 1994.
Súpis pamiatok na Slovensku I.: Bratislava 1967.
Trubíni J.: Vráble – kultúrne historické pamiatky, Vráble 1993.
Trubíni J.: Vráble, Vráble 1994.

Honismereti Kiskönyvtár 106. szám
Kiadja a Komáromi (Komárno) Nyomda és Kiadó Kft., a verebélyi városi önkormányzat megbízásából 1999-ben.
Felelős kiadó: Dr. Szénássy Árpád
Felelős vezető: Reško Alexander
Fényképek: Szénássy Árpád, Jókai M., Bujalko M., Sipos Zs. gyűjtése
Nyomdai előkészítés, nyomás: DOLIS Kft., Bratislava

A sorozat kiadványok megrendelhetők, megvásárolhatók:
Komáromi KT kiadó Kft
Mederčská č. 9
945 01 Komárno
Tel.: 035 7700869