Gál Mészáros Réka: Az isteni öröm közvetítője /Márk atya/

Gál Mészáros Réka: Az isteni öröm közvetítője /Márk atya/

Az isteni öröm közvetítője
Gál Mészáros Réka

Ďurás Márk neve hallatán sokak arcán megcsillan egy kis mo-soly. Jól ismert a fiatalok és gyermekek körében, de a felnőttek szívébe is belopta magát.
Márk atyával a nyári szünidős programokról beszélgettünk, de témaként felmerült a papi hivatás és az öröm forrásai is.
– Jól ismertek az Ön által szervezett nyári gyermek- és ifjúsági táborok. Az idei azonban mégsem mondható hagyományosnak. Mesélne róla?
– Gímesen van egy üdülőházunk. Ha jobban összehúzódunk, 30 gyerek szépen elfér benne. Rengeteg a lehetőség, hiszen a vár alatt van, természetben, az erdő szélén.
Az idei tábor különlegessége, hogy nem volt határozott ele-je és vége, hanem kijelöltünk egy időszakot, amikor jöhettek a táborozók. Ki néhány napra, ki egy hétre. A segítők, az animátorok be voltak osztva, aszerint, ki mikor tudott szolgálatot vállalni.
Ami a programokat illeti, csak a szentmise és a közös étkezések voltak kötelezők, de akik túrázni, focizni, sportolni akartak, azoknak ezt reggeltől estig biztosítani tudtuk. Volt éjjeli vetítés, tábortűz, bátorságpróba, számháború, játékok stb.
Mankós tábor Kolonban - péntek reggel
Feltétel volt azonban, hogy mindenki kivegye a részét egy kicsit a munkából is, és felelősséggel álljon a dolgokhoz. A táborozók felváltva főztek, mosogattak, készítették elő a programokat, ki mit tudott és vállalt. A legjobb az egészben, hogy családias légkör alakult ki köztünk.
– Honnan jött az ötlet, hogy ezt így is lehet csinálni?
– Két éve volt egy táborunk, ahová jöttek kisebbek is, na-gyobbak is, és így elég nehéz volt jól összeegyeztetni a programot. Gyakran előfordult, hogy valaki panaszkodott, hogy túlzsúfolt a nap, pedig ő pihenni jött és több szabad időt szeretne. Mások pedig a foglalkozásokat hiányolták, hiszen azért jöttek, hogy nekik programokat szervezzenek.
Főleg a nagyobbaknál volt probléma, hiszen ha a szervezésnél nem voltak jelen, nem lehetett őket segítőként alkalmazni. Az animátoraim viszont sokszor fiatalabbak voltak a táborozóknál, akik így nem mindig érezték jól magukat, hiszen „nehogy már egy 14 éves parancsoljon egy 17 évesnek…” Ekkor jött a gondolat, hogy csinálhatnánk egy szabadabb tábort, ahol mindenkinek azt tudjuk nyújtani, amit keres.
– Ahhoz nem fér kétség, hogy a gyerekek és fiatalok közt otthonosan mozog. Mi a helyzet a többi korosztállyal?
– Nem csak gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozom. Néha úgy tűnhet, mivel erről többet beszélnek, és ez jobban szem előtt is van. Mindig is nagyon szerettem kórházakba, idősek otthonába járni. Ez sokkal egyszerűbb, hiszen a gyerekek rengeteg energiát igényelnek – igaz, ezt vissza is kapja tőlük az ember. Az idősek esetében viszont sokszor elég csak hallgatni. Ők szeretik elmesélni élettörténeteiket, fájdalmaikat, betegségeiket. Ott nem kell annyira gondolkodni, csupán együttérzésre van szükség.
De szívesen mozgok a családok körében is, kivettem a részem például a családtáborokban. Igaz, itt is megbíztak a gyerekek-kel, de a házaspárokkal is nagyon jó volt beszélgetni. Sokan jöttek gyónni, tanácsot kérni. Beleláthattam különböző élethelyzetekbe.
Úgy teljes az élet, ha a lelki szolgálatban is gyerekkortól egészen az élet utolsó pillanatáig el tudjuk kísérni az embere-ket.
– Megfigyeltem, hogy arca midig derűs. Sosem láttam rosszkedvűnek, ingerültnek. Mosolya mindig természetes, nem erőltetett. A táborokban nemhiába „állandó jelzője” a Mosolygós Márk atya…
– Igen, mind a mai napig minden táborban így mutatkozok be. Rengeteg olyan dolog van az életemben, ami ezt az örömet hozza.
Nemrégiben történt, amikor keresztfiamat kereszteltük: A sekrestyés néni egy évvel korábban látott engem, életében egyszer. Nézett rám, hogy valahonnan ismer. Igen, mondtam, ekkor és ekkor jártam itt. Ő akkor felkiáltott, hogy „igen, igen, tényleg, a mosolyát felismertem, a haját viszont nem, akkor más frizurája volt”. Szóval érdekes, hogy a mosoly az, amit megjegyzett.
Az embereknek szükségük van mosolyra. Sokszor leverten, fá-radtan érkeznek. Néha mondják is, hogy nem emlékeznek, miről prédikáltam, de arra igen, milyen örömteljesen mondtam, és ez őket is megerősíti.
Talán ez egy külön kegyelem, hogy a rosszat nem látom úgy, nem jegyzem meg, de a jót magammal viszem. Lehet, hogy ehhez egy kis naivitás is kell, de megéri.
– A rosszban is meglátja a jót. Az emberi tragédiák láttán sem keseredik el?
– Ez talán épp a papi szolgálatommal függ össze. Bármi történik, mindent Istennel tudok összekötni. Például látogatni szoktam egy súlyos beteg fiatal nőt, ki már lélegezni sem bír, csak az arcmimikájával kommunikál. Az intenzív osztályon fekszik, látja, hogyan halnak meg körülötte az emberek, és tudja, hogy hamarosan ő is meg fog halni. Mégis, amikor meglátogattam, láttam, ahogy felcsillant a szeme. Tudtam egy kis örömet hozni. Persze lehetne ott sírni is, hogy mekkora emberi tragédia, de ha látod, mit tesz az Isten abban a pillanatban – az a kis mosoly, az a kis fény a szemében… Én nagyon felbuzdulva jöttem el onnan. Hálás voltam Istennek, hogy engem küldött, hogy papként mehettem oda. Egyszerűen boldogsággal tölt el a tudat, hogy eljött Jézus a papban hozzá.
Ugyanígy van ez a gyerekekkel is, amikor eljönnek hozzám, és elmondják, amit senki másnak. Néha még sikerül is segíteni. Vagy akár az esketések, amikor a két jegyes örök hűséget fogad egymásnak, és én lehetek az a hivatalos egyházi személy, aki rájuk adja Isten áldását és elindítja őket ezen az úton. A szentgyónás, amikor valaki a bűneit hozza, és én lehetek az, aki Isten nevében mondom, hogy „feloldozlak téged”. Ez egy akkora öröm, olyan boldogság! És csak Istennek köszönhetem!

Megjelent a Remény katolikus hetilap 39. számában, 2016. 9 . 25.
www.katolikus.sk