Fogyásunk főbb okai

Fogyásunk főbb okai

Zoboralja magyarsága az elmúlt fél évszázadban hihetetlenül megfogyatkozott. Különösen az utóbbi 30 esztendő mutat égbekiáltó veszteséget: 26 ezerről 14 ezerre apadt a “magukat magyarnak vallók” száma. A magyar nemzetiségűek százalékos aránya négy községben a következő: Berencs: 39; Gímes: 45,8; Gerencsér: 47,8; Kálaz: 54,7%. A kisebb falvakban – Alsóbodok, Pográny, Kolon, Zsére – egyelőre valamelyest jobb a magyarságukat vállalók aránya, ám az a 20-40 százaléknyi fogyatkozás sem kevésbé fájdalmas, különösen ha tudatosítjuk, hogy jó évszázaddal ezelőtt ezeknek a községeknek a lakossága színtiszta magyar volt.

E nemzettudatbeli térvesztésnek óhatatlanul következménye:

  1. A magyar nyelvű alapiskolai oktatás zsugorodása, ill. megszűnése; a hét teljes szervezettségű alapiskola az elmúlt 30 év alatt háromra apadt, s ezekben is a tanulók száma a korábbinak a felét sem éri el. Szülői érdektelenség miatt a 70-es évek közepén nyelvet váltott számos iskola, azaz megszűnt a magyar nyelvű oktatás Felsőkirályin, Berencsen, Gerencséren és másutt, s újjáélesztésükre 89 után, 20-25 év elteltével már a leglelkesebb magyarok sem gondolhattak. Az ezen falvak iskoláiból azóta kikerült korosztályok ma már alig beszélik anyanyelvüket. Amikor megkérdeztem az egyik nagymamakorú Párta-énekest, Nagy László verssorát – Ki viszi át a szerelmet a túlsó partra? – szabadon idézve, szomorúan így válaszolt: “Az unokáim egyre kevésbé beszélik anyanyelvüket. Őket már nem érdeklik az elődök népi dallamai: a szöveget nem értik, a dallamot nem érzik. Ők már nem magyarok…”
  2. A nemzeti kultúra és a népi hagyományok ápolásának elhanyagolása, már-már feladása; hit és igény híján az öntevékeny színjátszó és folklórcsoportok mára jobbára feloszlottak, vagy legalábbis reményüket vesztve tétlenkednek. Mindez fájdalmasan jelzi, hogy a zoboraljai emberekből kiveszőben van az az öntörvényű erkölcsi magatartás, amely nemzedékeken át szent elkötelezettséggel ápolta és továbbadta az általuk megteremtett, sehol másutt nem létező népközösségi etnokulturális értékeket.
  3. A magyar nyelvű misék látogatottságának hirtelen megcsappanása, mely csak fokozódni fog. Emiatt az istenadta nép háborog és értetlenkedik, pedig szükségszerű következménye az anyanyelvű iskolai oktatás hiányának.
  4. A zoboraljai veszteséglista szinte végtelen. Nem folytatom, mert e néhány adalékból is arra következtethetünk, hogy a zoboraljai magyarság jelentős hányada súlyos nemzettudatbeli zavarokkal küszködik. Évtizedek során megrendült erkölcsi tartása, magyarsága jövőjébe vetett hite, miután a nehéz történelmi sorsfordulók nyomán magára hagyatva már elvesztette hitét az ősöktől örökölt nemzeti értékek megőrzésének és továbbadásának lehetőségében. S noha a jobbak, a bátrabbak (számuk egyre kevesebb) ma is őrizni szeretnék az örökséget, sajnos, a legalapvetőbb kérdésben: gyermekeik, unokáik iskoláztatása, nemzeti kultúrájuk továbbadása tekintetében ők is hűtlenné válnak. Hűtlenné, mert az “érvényesülés” tévhitétől megszédülve jóvátehetetlen erőszakot követnek el gyermekeik lelkén, később döbbenve rá, hogy a nyelvváltás elkerülhetetlenül kultúraváltáshoz, végül asszimilációhoz vezet. Olyasféle helyzet ez, mint amilyet az evolúció történetéből ismerünk, s amelyet a történelem is igazol: ami versenyhelyzeten kívül reked, az menthetetlenül elpusztul. Ennek a torz és önpusztító állapotnak megvannak a kiváltó okai. E történelmi és egyéb okokat kíséreljük meg – a teljesség igénye nélkül – az alábbiakban fölvázolni.

A kezdet: 1920 júniusa, az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés. Ady kétségbeesett jajkiáltásából sajnos a győztes hatalmak nem okulnak, s így évtizedekre prolongálódik az “ember embertelensége”. Mily hátborzongató történelmi dátumok: 1933, Hitler országlásának kezdete; a II. világégés borzalmai és az azt lezáró újabb, még kegyetlenebb békediktátum; a sztálini-brezsnyevi diktatúra évtizedei; az 56-os és a 68-as forradalmak leverése, az azt követő megtorlások – s mindez az egykori igazságtalan diktátum következménye. Mi most ennek csak a zoboraljai magyar vonatkozásait vesszük szemügyre, azt a fészekelhagyással kezdődő szétszórattatást, amely mindmáig tart, s ki tudja még meddig…

Az új hatalom Trianon után mindent egy lapra tett föl: a türelmetlen és diszkriminatív kisebbségi politika következményeképpen a 20-as, 30-as évek fordulóján a Zoboralján immár a szülőföldjüket elhagyók második hulláma veszi kezébe a vándorbotot – korábban is és most is zömmel az értelmiség.

A 30-as években a kisebbségre gyakorolt hatalmi nyomás még inkább fokozódik, mindenekelőtt a kulturális és oktatási szférában, meg a joggyakorlatban. Ennek ellenére ekkor még a zoboraljai magyarság aszszimilálódásának a mértéke annyira elenyésző, hogy a falvakban a beolvadás fogalmát sem ismerik. Hogy a két háború között magyarságunk tartása, gerince valóban töretlen, bizonyságul egyetlen példát említenék, s ez Nyitra városa, mely ennek a régiónak közigazgatási és egyházi központja akkor is és ma is. Kevesen tudják, hogy Nyitra az államfordulatot követő 20-as, 30-as években, egészen 1945-ig, megmaradt magyar nyelvű és kultúrájú városnak. Szlovák szót a város utcáin jobbára csak a délelőtti órákban lehetett hallani, midőn a környező falvak szlovák lakossága bevásárlását végezte. (Ezt művelt, megbízható kútfők közléséből tudom: Dallos István és Mártonvölgyi László, a Híd antológia egkori jeles szerkesztőitől.)

Később azonban Nyitra és a Zoboralja magyarságát két ízben is súlyos lelki megrázkódtatások érték: 1938-ban, midőn az első bécsi döntés értelmében nem csatoltatott vissza az anyaországhoz – bár korábban a tengelyhatalmak megígérték -, és 1945-ben, miután a Kassai Kormányprogram és a beneši dekrétumok deklarálták a magyarság jogfosztottságát. Mindkét időpontot – főként az utóbbit – követően Nyitra őslakos polgársága a szó szoros értelmében elmenekült. Kik önként, tartva az agresszív nacionalizmus tombolásától, mások meg azért, mert küldték vagy vitték őket. A Tiso-féle szlovák állam hat éve alatt, midőn a maradék magyarságra nehezedő nacionalista nyomás egyre súlyosbodik, a korabeli sajtó és az emlékezet az elvi-férfias megnyilatkozásoknak számos példáját őrizte meg. Szalatnai Rezső és Peéry Rezső publicisztikai küzdelme éppúgy ismert, mint Esterházy János kiállása a szlovák parlamentben, amikor egymaga szállt szembe a zsidók deportálását szentesítő törvényhozókkal. Az azonban kevésbé, hogy a derék nyitragerencséri plébános, Anyiscsik Béla, a falujába látogató Tiso elnököt – a püspöki parancsot megszegve! – nem volt hajlandó üdvözölni, noha teológiai tanulmányaik idején az egyetemen évfolyamtársak voltak. S amikor rebellis magatartása miatt a hatalom felelősségre vonta, a derék pap így válaszolt: “Amíg népemet, híveimet az elnök úr igazságtalanul elnyomja s harmadrendű polgároknak tekinti, addig sem híveim körében, sem másutt nem üdvözölhetem, sőt szóba sem állok vele.”

A zoboraljai falvak parasztságának a fentiekhez hasonló országos horderejű megnyilatkozásra ugyan nem adódott lehetősége, ám tisztessége s az ősök iránti hűsége amazokénál semmivel sem jelentéktelenebb. A 40-es évek közepéig-végéig ugyanis a falvak népe a maga hagyományos közösségi életét éli, tiszteletben tartva a századokon át alakuló-formálódó írott és íratlan erkölcsi törvényeket. Ellene senkinek sem volt szabad vétenie. Ám ha valaki mégis vétett, azt a közösség megvetette, kiközösítette. Hogy a faluközösségnek a nemzettudat megtartásában és ápolásában vállalt szerepe mennyire pótolhatatlan, azt pontosan csak azóta tudjuk, amióta ez az áldásos szerepe megszűnt. Megszűnt, mert létalapját, a magántulajdont, a parasztgazdaságot a hatalom erőszakkal fölszámolta, s ezáltal magát a faluközösség hagyományos szellemiségét, e szellemiség morális érzékenységét és felelősségét, összetartó, ellenőrző és szervező-irányító erejét is fokozatosan elsorvasztotta. Ez a szellemiség az 50-es és 60-as években már egyre kevesebbet kezdeményez, inkább csak védekező mozdulatokat mutat, s a 70-es évekre ezek is teljesen elerőtlenednek, miközben 56-ban és 68-ban a reménnyel teli lelkeket, a Zoboralján is, megtiporja a beavatkozó hatalmi önkény. Vannak-e ma Anyiscsik Bélái vagy hozzá hasonló kiállású egyéniségei Zoboralja magyarságának? Már régóta nincsenek, hiszen közismert, milyen gondot jelentett és jelent ma is egyik-másik helyi (községi) tisztség betöltése. Képzett és rátermett egyéniségekben itt még nagyobb a hiány, mint másutt. Ennek bizonyítható oka a magyar nyelvű oktatás nagyarányú térvesztésében rejlik. Vagyis abban a nyilvánvaló tényben, hogy aki a betűvetéstől kezdődően szlovák nyelven végzi tanulmányait, következésképpen szlovák kultúrkörben nevelkedik – ha olykor egy-egy kivételes képességű, értelmiségi család gyermeke el is végzi egyetemi tanulmányait -, számunkra elveszett. Lévén 23-25 éves, s anyanyelvét – mivel sohasem tanulhatta meg tisztességesen – ekkorra már jobbára elfelejtette.

Valóban: reális továbbtanulási esélyük csak az értelmiségi családok gyermekeinek van, mert szüleik, képzettségük révén képesek számukra akár naponta szlovák nyelvi és nyelvű pótórákat tartani. Más a helyzet a kétkezi munkát végző családokban. Ha meg is lenne a felsőfokú tanulmányok iránti igény, s ezt esetleg a nyiladozó értelem is alátámasztja, ám – nem lévén biztosítva ugyanaz a rendszeres és következetes otthoni póttanítás, mint az értelmiségi családokban – amíg a gyermek a tanítás nyelvét oly mértékben elsajátítja, hogy valóban a tudásszerzés nyelveként funkcionálhat, addig, sok év múltán, oly méretűvé duzzad a tárgyi tudásbeli hiányossága, hogy már soha többé nem képes bepótolni. Végül kénytelen beérni egy alacsonyabb szintű gyakorlati végzettséggel. Magam is számos, más-más korosztálybeli, jobb sorsra érdemes fiatal embert ismerek, akiket a jó szándékú, de téves és szakszerűtlen szülői döntés sajnálatos pályakorrekcióra kényszerített, azaz kizárták magukat a felsőbb stúdiumokból. Marad tehát a cáfolhatatlan bizonyosság. Egy-két kivételtől eltekintve, azok a magyar anyanyelvű fiatalok végezték el sikeresen egyetemi tanulmányaikat és szereztek tudományos fokozatot, akik alap- és középiskolájukat anyanyelvükön végezték. E bizonyosságot meggyőzően támsztják alá azok a helységenkénti időszakos felméréseink, melyeket a régióbeli tanítványaim segítségével végeztem.

A zoboraljai magyarok mai súlyos bajai főbb vonásokban ugyan megegyeznek az egész hazai magyarság kórlapján sorjázó nyavalyákkal, ám az a tünetegyüttes – lévén egy viszonylag alacsony lakosságszámú nyelvsziget – itt jóval veszélyesebb, tehát gyorsabban és pusztítóbban hat, mint a Csallóközben vagy a Mátyusföldön. Köteles Pál találó megállapítása – miszerint: “A vélt bűneink miatti önmarcangolás éppúgy beépült a magyarság nagy részének ösztönvilágába, mint a térség nem magyar népeinek lelkivilágába a velünk szembe érzett ellenszenv” – itt már jó ideje fájdalmas valóság, hiszen tényszerűen bizonyítható, hogy könyörtelenül sorvasztja a magyar azonosságtudatot és önvédelmi megnyilatkozásait.

A magyar identitás megőrzésének reflexeit a Trianon óta eltelt évtizedek alatt az egymást váltó hatalmak szinte maradéktalanul felmorzsolták, s kialakult Zoboralján az elvi-politikai mimikri – érdektől ösztönzött alkalmazkodási készség – mint túlélési modell. Ennek kettős megnyilvánulása észlelhető:

  • egyrészt a félelemből eredő közöny – minek mondjam, ha nem használhatok vele, ártani viszont annál inkább… -, mely előbb-utóbb a nemzeti, történelmi értékek és érdekek feladásához vezet;
  • másrészt egy nem létező, ún. hatodik érzékszerv kifejlődése, mely mondvacsinált alkalmazkodási készségben nyilvánul meg; leggyakrabban abban, hogy nem vállalja az övéi képviseletét, és a jó ügy érdekében nem is hajlandó cselekedni, mert az szerinte sértené a szlovákok nemzeti érdekeit és érzelmeit.

Jómagam, számtalanszor, ennek éppen az ellenkezőjéről győződhettem meg. A művelt és igazi szlovák hazafi – a többi meg nem számít – azt a kisebbségi polgártársát becsüli igazán, aki vállalja nemzeti hovatartozását, s ezért nap mint nap kész áldozatot is hozni. A gerinctelen lavírozót megveti, mert pontosan tudja, hogy ha önző érdekei úgy kívánják, köpönyegét újra ki-be fordítja.

A jeles cseh író, Milan Kundera írja: “Ha az identitás halálos veszélyben forog, a kulturális élet intenzívebbé válik, felfokozódik, és a kultúra lesz az az eleven érték, amely körül az egész nép csoportosul.” Kunderának mélységesen igaza van. Mihelyt a szellem korlátok közé szorul, rögvest működésbe lép a védekezési reflexe s keresi a kitörési pontokat, a túlélés lehetőségeit, melyek leginkább a kultúra művészi szférájában találhatók. De csak azok számára, akik értői a műalkotásoknak, akik hitet és biztonságot merítenek művészi élményt nyújtó, szuggesztív hatásukból, s ezáltal az identitás, mint féltve őrzött szellemi kincs és meghatározó emberi minőség: továbbéltethető. Ez a mechanizmus, ha féloldalasan is, a közelmúltig a Zoboralján is így működött. Ám az utóbbi időben egyre kevésbé és egyre kisebb hatásfokkal, s ez már – bár tévednék – a reményvesztést és kiúttalanságot, egyszóval a nemzettudat megrendülését jelzi.

Úgy vélem, a nemzettudat zavarainak, megrendülésének mindenekelőtt két alapvető oka van:

  1. Az egyik: az idegen – szlovák, cseh, orosz – értékeknek a nemzeti kultúránkra való ráerőltetése. A hosszú listáról most csupán az oktatásnak egy-két nacionálsoviniszta, magyarellenes gyakorlatát említem. Első helyen azt a diszkriminatív tantárgypolitikát, mely szerint a kisebbségi magyar diák a közoktatás során – sem az alap-, sem a középiskolában – nem részesül nemzete történelmének oktatásában. A műveltségformáló tantárgyak egyik legfontosabbjának s magának a nemzettudatot döntően alakító tananyagnak ily felelőtlen mellőzése ma már a legelmaradottabb afrikai államokban sem tapasztalható. Ebben, persze, mindnyájan vétkesek vagyunk: a politikusok éppúgy, mint a tudósok és a tanárok. A 89 utáni rövid életű lelkesedés után ugyanis ez a “lenni vagy nem lenni” mára feledésbe merült, pedig napirenden kellene tartani, mert tudvalevő, hogy csak a lankadatlan következetesség hozhat eredményt. Mondjuk ki végre, ami lelkünket nyomja: oly sajátos értékeink tananyagként megkövetelt oktatása nélkül, mint: nemzetünk történelme, az ezerszáz év megtartó küzdelmei és eredményei, a századokon át bizonyított s egyre fokozódó igényünk az új, korszerű iránt – nem teljesítheti vállalt feladatát a hazai magyar közoktatás.
    Hasonlóképpen a “súlyos mulasztás” rovatába tartozik a hazai magyar tanító- és tanárképzés. Megyeget, toldozunk-foldozunk, de egészében véve tervszerűtlen és koncepciótlan. Senki sem tudja, hogy a magyar iskoláknak az elkövetkező 20 évben mennyi tanítóra, tanárra lesz szükségük. Kívánatos lenne, ha pedagógusszövetségünk az országos igényt mielőbb megállapítaná – melyet többedmagammal jó ideje sürgetünk -, mert enélkül képtelenek leszünk előrelépni. Miként a sajtó nyilvánossága előtt már többször megtettem, ma is amellett kardoskodom, hogy a hazai magyar szakemberképzést – s nemcsak a pedagógusokét, hanem a lelkészekét, népművelőkét stb. – csak egy önálló magyar felsőfokú oktatási intézmény láthatja el eredményesen. Ennek halaszthatatlanságára éppen az utóbbi években elszenvedett veszteségeink figyelmeztetnek.
  2. A nemzettudat megrendülésének másik oka: Trianon óta nekikeseredett, csüggedt nemzet vagyunk – a kisebbségben élő magyarság éppúgy, mint az anyaországi. Okát egyértelműen abban látom, hogy képtelenek vagyunk egyensúlyt teremteni lelkünkben: sorsdöntő történelmi győzelmeink és vereségeink között. Súlyos lelki megrázkódtatásaink nyomán egyre csak az igazságtalanul ránk mért keserveink és szenvedéseink tolulnak ajkunkra, pedig nekünk nemcsak Muhi pusztai, mohácsi, világosi csatavesztéseink és ránk erőszakolt békekötéseink vannak, hanem fényes győzelmeink is. Szent István királyunk óta mindig fogékonyak voltunk az újra, a korszerűre, gyakran mutattunk jó példát korszaknyitó forradalmi tettekre. A lista európai rangú – hadd említsek néhányat: az intolerancia századában, Európában elsőként már 1568-ban a Tordai országgyűlés törvényt fogadott el a vallási türelemről; 1848-49-ben csak nekünk, magyaroknak volt igazi forradalmunk és szabadságharcunk; az 1956-os magyar forradalom méri az első megrendítő csapást a szovjet hatalomra, mely a birodalomra nézve olyannyira sorsdöntőnek bizonyult, hogy már nem lesz képes megújulni; 1989. augusztus 19-én ismét a magyarok azok, akik a kettészakított Európa s a hidegháború embertelen jelképét, a “vasfüggönyt” elsőként kezdik lebontani, szabadsághoz juttatva a sokezer keletnémet menekültet, s ezzel egyszersmind új fejezetet nyitva a kontinens történelmében.

Megmaradásunkhoz többletenergiára van szükségünk. Ezt a többletenergiát a nemzeti tudatból nyerhetjük, melynek éltetője a műveltség – a történelmi múlt, a nemzeti hagyományok ismerete -, s amely mintegy védőövként funkcionál. Szívleljük meg Teleki Pál szavait: “Merjünk magyarok lenni!” S újra meg újra merítsünk hitet tegnapi és mai küzdelmeinkből.

RÉVÉSZ BERTALAN
Új Szó, 2001. dec. 14.