Fehér Sándor 1848-as ünnepi beszéde a nyitrai temetőben 2018. márc. 16-án

Fehér Sándor 1848-as ünnepi beszéde a nyitrai temetőben 2018. márc. 16-án

Fehér Sándor 1848-as ünnepi beszéde a nyitrai temetőben 2018. márc. 16-án

Tisztelt ünneplő Gyülekezet, kedves Barátaim!

Ritkán írom le beszédemet, de ma kivételt tettem, mivel csak így tudok beleférni abba a néhány percbe, amely nekem mondandómhoz megadatott.
Ha most egy idegen látogatna Nyitrára, a szabadságharc és forradalom 170. évfordulóján, ugyancsak elcsodálkozna, hogy mi egy vesztes csatára emlékezünk, hiszen tudjuk: az 1848/49-es szabadságharcot leverték és történelmünk szemétdombjára kívánták.
Aztán mégsem került oda, hiszen az utókor megértette annak üzenetét, tovább vitte azt a lángot, melyet a csata túlélő honvédjei nemcsak fegyverükben, de szívükben is hordoztak, s mely lángot a csatatéren elveszettek érdemként vihettek magukkal oda, ahonnan már nincs visszaút.
48 nemzettörténelmünk sarokköve lett.
A Kárpát-medence számos táján keresik a közösségek 48-as emlékeiket, de hiszem, már megérett az idő, talán sokkal inkább, mint korábban arra, hogy éppen fordítva: a 48-as eseményekhez keressünk közösségeket, akik megértik 48 üzenetét.
Ez az üzenet néma, hiszen résztvevői már nem tudják nekünk elmondani, de ugyanakkor harsányan kiáltó, hiszen amit elmond: mindmáig érvényes. Még ezekben a vészterhes napokban is, amikor nyakunk főütőerén érezzük a maffia polipkarjait. A szabadság sok helyen még ma sem természetes, és hol kényszerű, hol önkéntes rabigát hordanak, hordunk, Pedig fényesebb a láncnál a kard!
A kérdés most már csak az, megértjük-e azt az üzenetet, amelyért mások életüket is feláldozták. Itt kezdődik a mi felelősségünk és küldetésünk, itt kell az emlékképekből valóságot formálnunk.
Valami miatt mindig a vesztes csatáinkra emlékezünk, fajtánk szokása ez. Bánjuk a tatárt, de elfelejtettük már, hogy el is takarodott innen, tudjuk, hogy Mohács elveszett, de szinte már senki nem tudja, mikor tűnt el nálunk az oszmán félhold árnyéka, bánjuk a 48-as szabadságharcot, Trianont, 1956-ot, 1968-at. Bánunk mindent és talán egy győztes csatára sem emlékszünk már, pedighát az évszázadok alatt – nem nagy titok – volt abból is.
Jókai szavaival szabadon: írjuk le, hogy milyen volt 48, aztán mondjuk azt, hogy az csak egy mese, hiszen a valóságot úgysem hiszi el senki. Ki emlékszik még arra, hogy Jókai ősei a közeli Ahával szomszédos, azóta megszűnt Jóka településről származtak vagy Petőfi dédnagyapja a Nyitra megyei Vagyócról. Történelmünket magyar családok írták, Őseink, de már mi magunk is írhatjuk.
Mikor a szabadságharc kifejezést halljuk, udvariasan elképzeljük a Pilvax kávéházat, magunk előtt látjuk a Múzeum lépcsőjét, mintha Nyitra nem is vett volna részt a csodában. Mintha a mi őseink csak szerény vagy hanyag tanúi lettek volna a nagy események panoptikumának. Nyitra vidéke tényleg elaludt volna?
Megállapítom, és ezt büszkén mondjuk ki: korántsem. Bár maga a város nem volt hangos a csatazajtól, mégis micsoda tévedés lenne azt hinni, hogy Nyitrát és környékét elkerülték az események. Már a szabadságharc előzményei is érezhetőek voltak, amikor az üldözött, Petőfi forradalmi költészetét évekkel megelőző Batsányi éppen itt keres menedéket a nyitrai főispán, Forgách Miklós védelme alatt, majd osztrák börtönben végzi, vagy amikor a pogrányi plébános atya, Drnovszky Ferenc reformokat sürget Nyitra megye elöljáróinál. Előbb Táncsics is Nyitrán tanul, éppen a piaristáknál.
És ez még csak a forradalom hajnala. A szabadságharc mártírja lett a pozsonyi és nyitrai báró Jeszenák János főispán, aki – gyóntatópapja elmondásából tudjuk – ezen szavakkal búcsúzott kivégzése előtt: Édes hazám, Isten veled! Hazájától búcsúzik, pedig a családja fáj neki, és magára már nem is gondol. Méltóak vagyunk-e emlékéhez? Itt élt közöttünk, ugyanazt a Zobor hegyet látta és ugyanannak a Nyitra folyónak a partján sétált.
És hányan emlékeznek még arra, hogy ugyanezen Jeszenák János neve ott szerepel a szintén ma ünnepelt Esterházy János felmenői között? És ugyanebből a rokonságból származott Esterházy István huszárkapitány is. A vér nem vált vízzé. A szép emlékű nyitrai püspök, Palugyay Imre egyházmegyei gyűjtést szervez a forradalom oldalán. Csáky László, aki utóbb lett Nyitra püspöke, korábban Világosnál a fegyverletétel ellen voksolt.
És akkor még nem is említettük a branyiszkói csata győzelmét kivívó, nyitrai születésű és itt is eltemetett hős tábori papot, Erdősi Imrét, kinek sírjánál állunk. A korabeli szemtanúk leírásából tudjuk, hogy Branyiszkónál magasra emelt keresztjét az ellenség közé vetette, és felszólította őket: „Ti ott hagynátok az ellenség kezében Isteneteket”? A szlovákokból is álló sereg megindult és győztes csatát vívott. Ezt is az üzenetek közé írom.
A nyitrai Freissberger Vilmos honvéd hadnagy tetteiről négykötetes könyvet írt a hálás utókor, sírja talán száz méterre innen fekszik, ő is ott volt Branyiszkónál. A vidékünkről származó Büttner Emil viszont maga írta meg a csatát naplószerűen vezetett leveleiben. „Csata mezejirül írom pár soraim” – mondja könyvének címe, és olvassuk pár sorait mindmáig, okulva és tanulva ebből az üzenetből is.
A kistapolcsányi Laktis Magyar János, így írták nevét sírkövére, a magyar nevet tiszteletből kapta, Klapka mellett tanult meg magyarul.
Máskor az egyszerű emberek hőstettei kívánkoznak ide szinte az ismeretlenségből, aminek legjobb példája a babindáli születésű, később Csehire került Urbán József életpályája, aki ugyancsak részt vett a komáromi erőd végső védelmében. És még sorolhatnánk hőseinket, a pogrányi Egeri pusztán élt és eltemetett Jánoky Viktor honvédhadnagyot és Jánoky Imre hadnagyot, hősi halottat. És Kossuth hadnagyát, a Szalakuszon élő Kochanovszky Lászlót, a Pesti Hírlap tudósítóját Markhot Jánost, és mindazokat, akik a nyitrai temetőben nyugosznak.
Némely fent említetteken kívül itt, a nyitrai városi temetőben nyertek végső nyugodalmat Babóthy György honvéd százados, Benkő László honvéd százados, Rudnay János honvéd hadnagy, Kovács Mihály honvéd százados, Kovách Vince honvéd százados, Mayer Antal honvéd százados, Pazsitzky Manó honvéd százados, Rudnay Jusztin honvéd százados, Simonyi Győző honvéd hadnagy, Boróczy László honvéd hadnagy, Csóka Alajos honvéd hadnagy, Héray Antal honvéd hadnagy, Kubinyi Sándor honvéd hadnagy, Majthényi Lajos honvéd hadnagy, Polónyi János honvéd hadnagy. Neveiket gyakrabban el kellene mondanunk, mennyi derék hős, egy-egy példa az utókornak!
És mennyi más honvéd, kiknek nevére ma már senki sem emlékszik. Nekik is gyújtsunk egy-egy gyertyát, és ha mi már nem tudjuk megkérdezni őket, lelkiismeretünket kérdezzük, vajon ők mit üzentek?
Honvédjeink sírjait megtaláljuk Aranyosmaróton, Béládon, Verebélyen, Dicskén, Tilden, Zsitvaújfalun, és még Nagysurányban is. Legtöbbjük sírhelyét már felverte a gaz, sokuk fakaresztjét szú rágta el, mégis éreznünk, szinte tapintanunk kell üzenetüket! Mivé lettünk? A korabeli emberek, akik még személyesen ismerték őket, szinte nem is állítottak külön emléket nekik, hiszen az emlékezés természetes volt. Talán csak Ahán volt egy közös kereszt, hogy hirdessen, árva hírhordozó legyen a némaságban, ott kint a szeles határban, észak felé. Felirata ez volt: A kereszt áll, míg a világ forog. De a világ, talán észre se vettük, megállt. Néhány éve a keresztet ledöntötték, ma helyén egy új szlovák feliratú kereszt áll és csendben hallgatja el 48 üzenetét. Titkos kezek tépik gyökereink.
Nyitrán nem volt csatazaj, csak a korabeli szemtanúk leírásából tudjuk, hogy idáig hallatszott a peredi és pattai ágyúk dörgése. A nyitrai piarista kollégiumban katonai kórház működött, a sebesültek nem ártottak már senkinek. És az idő lassan elmúlt felettük is. Valakik számára 48 már csak egy hivatalos tényállás, eposz vagy jótékony köd fátylába rejtett rege a hősökről.
Elcsendesedett mára már a lapásgyarmati Csendes puszta is, ahol egykoron Ghyczy Imre negyvennyolcas hősünk élt. Nemrég már házuk is beomlott. Falcsonkjai, mint égnek támaszkodó lajtorják hirdetik a vöröslő ég alatt: múlnak az idők. És ennek, ennek üzenetét olvasni tudjuk-e még? Talán már csak a varjú károgását halljuk a szántón, ott, Csendes pusztán.
Te sem hiszed, hogy büntetlenül fel lehet adni ezer évet. A korintusiakhoz írt második levélből tudjuk, hogy nem látással, de hittel lehet előbbre menni, ez adjon erőt!
Nem emlékezni, felejteni: betegség, orvosi diagnózis.
Valahol a szentmisék végén a plébános atya ezekkel a szavakkal búcsúzik híveitől: Menjetek békével, küldetésetek van. Nem vagyok felkent pap, hogy békével küldjelek, de ha már békével indultok, ne felejtsétek, Erdősi Imre és a többi nyitrai 48-as üzenetét hordozzátok magatokban, küldetésétek van!
2018. március 16.

Megjegyzés:
Közel 1 hónap késéssel, április 13-án sikerült elkészítenem a portálra és feltenni a facebookra ezzel a felvezető szöveggel:
Fehér Sándor barátunk ünnepi beszédét sikerült elmentenem az utókornak, mert olyan értékes, a mondandója, a megmaradásunk meghatározó pilléreire is fókuszál.
Köszönöm a Jó Istennek, hogy idén Sanyinak így irányította a gondolatait, s hogy leírta a beszédét, így megmaradhat az utódainknak, és most felhasználhatom a zoboraljai beíratásokhoz, melyek, ha jól tudom, ma kezdődtek!
Tisztelt Szülők és Nagyszülők, van mire büszkének lennünk itt a végeken is, ezért Isten segedelmével “ne hagyjátok veszni Zobor-vidéket”, mint a himnuszunkban is írva van!

A zoboralja.sk FB oldala

Fehér Sándor “a maffia polipkarjait” is említi, ezzel a Kuciak gyilkosságra utalhatott.
Balkó Gábor, 2018. ápr. 13.