Emlékeim

Emlékeim

Szüleim, nagyszüleim, az összes felmenőm magyar. Nagyszüleim szlovákul csak néhány alapvető kifejezést ismertek, és még azt a kevés szót is magyar akcentussal ejtették.
Öcsémmel együtt magyarnak tartjuk magunkat. Ennek ellenére szüleim úgy döntöttek, hogy szlovák tannyelvű iskolába íratnak, mert különben nem tanulunk meg szlovákul, s nem tudunk érvényesülni… A mai napig emlékszem a döntéshozatal körüli vitákra, amik olykor veszekedésekké fajultak.
A szlovák iskola ellenére úgy tartottuk, hogy mi magyarok vagyunk, hisz‘ magyar szentmisére jártunk, magyar tévét néztünk, magyarul szóltunk egymáshoz. Mígnem egyszer a tanító néni figyelmeztette a szüleimet, hogy szegényes a szókincsem, ezért hasznos lenne, ha otthon szlovákul beszélnénk. Megtörtént… Szavalóversenyre készülvén otthon büszkén szavaltam szüleimnek Samo Chalupka és Janko Kráľ verseit és nem értettem, édesapám miért nem örül iskolai sikereimnek. Ahogy hallgatott, könny szökött a szemébe és egyre azt ismételgette: „Mi magyarok vagyunk.“
Apám szavainak értelmén és mélységén akkoriban nem gondolkodtam. A szlovák közösségben jól éreztem magam, semmi sem hiányzott. Csak később, a főiskolai tanulmányok idején találkoztam komáromi, érsekújvári, dunaszerdahelyi gimnáziumokban végzett évfolyamtársakkal. Meglepett kiváló szlováktudásuk és toleranciájuk. Annak ellenére, hogy köztük inkább a szlovák nyelvet használtam, elfogadtak. Emlékszem egy csomó vicces esetre, amikor nem értettem, mit mondanak, mert otthon például sose használtuk a hogy s mint szófordulatot, sose hallgattunk EDDÁt… Egy évfolyamtársam egyszer megkérdezte, hová is tartozom? A mai napig emlékszem, hogy ez az egyszerű kérdés mennyire meghökkentett. Nehéz volt szépítés nélkül, az akkori korszakra hivatkozva válaszolni.
A tanulmányok befejezése után eljött a munkába lépés és ezzel együtt a kollégákkal, illetve a főnökséggel való kölcsönös ismerkedés ideje. Észrevettem, hogy amikor kiderült magyar nemzetiségem, sokan megváltoztak. A munka során jól együttműködtünk, ám a beszélgetések alatt gyakran próbáltak irredenta nacionalista szerepbe kényszeríteni.
Házasságkötés előtt a férjem – akkor még vőlegényem – megváltoztatta a vezetéknevét. Tulajdonképpen csak visszavette a régit, azt, amelyet apja változtatott meg a reszlovakizáció alkalmával. Akkoriban többen mondták, hogy feleslegesen és értelmetlenül bonyolítjuk életünket, hisz‘ a szlovák vezetéknevet könnyebb kimondani, és alkalmazkodni kell, és hogy nem okos dolog az aláírásunkkal azt sugallni, mi mások vagyunk…
Számunkra nem volt kérdés, hogy három gyermekünket milyen iskolába írassuk, bár a környezetünk reakciójától tartottunk. Sajnos, még mindig tartja magát az az eszme, hogy csak a szlovák iskolába járó gyerekek lesznek sikeresek. De mit jelent valójában sikeresnek lenni? Főiskolai, egyetemi titulust szerezni? Jól fizetett állást találni? Vezető (politikai) funkcióba kerülni? Hatalmat gyakorolni mások felett?
A siker számomra egy megfontolt, jó döntés. Olyan döntés, amely miatt soha, senki előtt nem kell mentegetőznöm. Olyan döntés, amely miatt nem kell szégyenkeznem.
A sikert jelentik számomra a mindennapi apró örömök, mikor a kisfiam a hagyományőrző csoportban tanult dalocskát énekli a házasodni készülő tücsökről; mikor a lányom azt mondja, hogy az iskolában nem jó, hanem nagyszerű volt, mert a tanító néni szuper, és élvezi az iskolát.
Számomra siker volt az is, amikor gyermekeim bemutatták a hagyományőrző csoportban tanultakat: táncoltak, szavaltak, énekeltek szüleim és az akkor még élő nagyanyám előtt. Édesapámnak könny szökött a szemébe és azt mondta: „Mi magyarok vagyunk…“Csámpai Mária
CsehiAz “Iskoláink – jövőnk Zoboralján” kiadvány 44-45. oldal.